Hogy a professzionális metal újságírók szeretik az egekig éltetni a nagy bandák (gyökerekhez) visszatérő lemezeit, az nem újdonság, ennek megvannak a nyilvánvaló egzisztenciális okai, így az, hogy a sajtó az Accept új albumát is roppant lelkesen fogadja, nem meglepő. Így volt ez az Iron Maiden Brave New Worldjével is, így volt ez a Judas Priesttel, a Metallicával, így van ez mindig. Most, az Acceptnél annyi az apró különbség, hogy tényleg jó lemez született, így azok maradnak hoppon, akik túlságosan megbíznak az előítéleteikben. Amelyekre a borító rátesz egy lapáttal, elég mulatságos, érezhető, hogy próbáltak valami Balls to the Wallhoz foghatóan markáns, emblematikus képet találni, csak hát ilyenre sikerült. De ez mellékes.

Az Accept egyébként eddig nem tartozott a kedvenc klasszikusaim közé, ha szabad ilyet mondani, és szerintem a metalosok között – főleg a ’90-es évek metalosai között - nem is vagyok egyedül, azzal, hogy míg a fent említett trió műveit rongyosra hallgattam, az Accept jobbára a partvonalon kívül maradt. Túlságosan sokat vetítettek előre a pár évvel később keletkező, pátoszban tocsogó, riffmentesített instant power metal hullámból, ami a Helloween, Gamma Ray zenekarok agyában mutálódott igazán a pusztító vírussá. Azt azonban nem szabad elfelejteni, hogy az Accept nemhogy MÉG nem volt riffmentes, de szinte másról sem szólt, mint a riffekről. Még jobban, mint a fent említett tradicionális metal klasszikusoknál, amelyek azért nagyobb hangsúlyt fektetettek a hangulati oldalra. Hangulat azonban itt is volt és van is, és nem csupán valamiféle érzelmi pótszerként működő közösségi érzetre kell gondolni. Érett férfiak játszanak a korral időtlenné nemesült kemény zenét, ami sem nem öreges, sem a kínos, kapuzárási pánikra utaló keménykedések sorába nem illik.



Mark Tornillo új énekes személyében a banda megtalálta az ideális partnert ehhez. Hangja épp csak annyival színesebb és jobb nagy elődéjénél, hogy ne legyen újabb újjáalakulás-bohózat érzete a dolognak: hasonló karakter, több lehetőséggel, amit ki is használnak a dallamok, refrének terén. A közhelyekkel ellentétben nem buták a szövegek sem, képesek érthetően, de nem elvontan reflektálni a jelenkorra, itt kell megemlíteni a harmadikként felcsendülő The Abyss-t, ami a lemez egyik tetőpontja, a közepén egy kicsit megidéződik a nagyon korai Accept, a Seawinds ugrik be a lírai részről, de ez a nosztalgia tényleg csak nosztalgia, a szöveg is leköveti ezt, és újra az új, durva időkre terelődik a szó. A címadó a jelenben zajló háborúkról szól, és én kifejezetten üdvözítőnek tartom, hogy végre valaki mer az ostoba pacifista hőzöngést és cinizmust mellőzve szólni a témáról, a dal is kifejezetten erős. A lemezt nyitó Beat the Bastards – ami címe, és roppant energikus mivolta ellenére nem Exploited-feldolgozás – szintén a legjobbak közé sorolandó, de igazából elég hosszú a sor a jól sikerült dalokból: Locked and Loaded, No Shelter, stb. Vannak finom csavarok, apró kis részletek, legyen szó átkötésekről, szólókról, vagy szimplán váltásokról, amik feldobják az összképet, Andy Sneap is ízesen modern hangzást kreált a lemezhez. Nincs ok a panaszra, és azt sem lehet mondani, hogy nincsenek a klasszikusokhoz fogható dalok, pár hallgatás persze kell az anyagnak, elsőre nekem sem tűnt igazán nagy durranásnak, de hány igazán, maradandóan jó lemez tűnik annak elsőre?

Érdemes a hosszú lemezt dalokra bontva is hallgatni, egyvégtében kicsit tömény azért. Azt nem mondanám biztosra, hogy rövidebbnek kellene lennie a lemeznek, de azt igen, hogy pont nem a harmadik legnagyobb kedvencemet, a Time Machine-t kellett volna a limitált példányszámú kiadás bónuszdalává tenni. Inkább az unalmasságát nagyzenekari aláfestéssel fokozó Shades of Death, valamint a giccses-keresztapás ballada, a Kill the Pain hozzáférhetőségét kellett volna korlátozni. (A japán bónuszt - Land of the Free - viszont nagy szerencse, hogy csak utólag hallottam, mert az egyszerűen egy rakás szar.) Még annyi negatívum van, hogy a (béna) klipes Teutonic Terror sem ideális kapaszkodó: korrekt, de kissé dagályos szerzemény, sokkal jobb választások is eshettek volna a lemez felvezetéséhez.  De még mindig ott tartunk, hogy van egy lemeznyi minőségi heavy metal dalunk, köztük néhány eljövendő klasszikussal. Ezzel pedig csak a Celtic Frost / Tryptikon tud versenyezni az újjáalakult nagyok közül.

8.5/10

a’ ördög

myspace.com/accepttheband