Nagyon régen történt meg velem utoljára, hogy mindösszesen egy dal alapján, kvázi látatlanban vásároljak meg egy lemezt, most ez történt a Christian Mistress bemutatkozó anyagával. Ami egyébként valahol félúton áll az EP és az LP között, mind hosszában (27 és fél perc), mind árában (9.5 dollár) - hivatalosan mindenesetre nagylemezről van szó. Szóval, ezt a tőlem szokatlan tettet a Home in the Sun című dal idézte elő. Talán van olyan olvasóink között, akik nemcsak a Metallica, de úgy általában a műfaj talán legjobb lemezének tartják Hetfieldék Kill ’em All-ját, és emellett az Iron Maidentől is az első két lemezt szeretik a legjobban. Azt eléggé valószínűtlennek tartom viszont, hogy az illetők odalennének a női énekért, és én sem vagyok oda érte. Christine Davies viszont a Kill ’em All-os nyers riffelést Motörhead-es lendülettel és Iron Maiden-es dallamokkal vegyítő, szimpatikus, ám eredetinek semmiképp nem nevezhető retró metalt új dimenzióba helyezte egyszerre bársonyos és karcos hangjával, markáns dallamaival. A Home in the Sun egy tökéletes, libabőr-effektusos old-school metal dal, minimum harmincszor meghallgattam, míg a postára vártam.
Mondanom sem kell, a lemez legjobb dala ez maradt, tehát ehhez képest csalódás az Agony & Opium, amúgy viszont nem az. A nyitó Riding on the Edges helyenként olyan, mintha egy próbatermi jammelést próbálna túlénekelni Christine, dallamai lényegében a riffeket követik, azok között van viszont néhány olyan erősségű, ami miatt érthető, hogy miért ez a dal került a lemez elejére. A második szám, a Desert Rose az egyedüli, ami fel tud nőni a Home in the Sun mellé. Lassabb, szaggatósabb a többinél, és ez jó, nemcsak azért, mert változatosságot jelent, hanem mert az éneknek nem kell a zenével rivalizálnia, szabadon szárnyalhat, és nem is csak ennyit tesz, hanem össze is köti a témákat, új értelmet ad azoknak. Ez pedig maga a lényeg. A kommersz metalzenének a 2000-es évek elején bealkonyult, tartalmas és új dolgokat kizárólag a szélsőséges underground zenék között találhatott az érdeklődő. Az utóbbi 2-3 évben van változás, de ami jelentős volt, The Devil's Blood, Jex Thoth, vagy akár Grand Magus, de ide sorolható a Darkthrone is, mind egyértelműen kapcsolódik a retró kategóriához, anélkül, hogy szimplán retró lenne. Minden újításuk kizárólag annyi volt, hogy valami mást mondtak a régi eszközökkel. Egy jól ismert és hőn szeretett korszak hangzásvilága értő zenészek feldolgozásában, szolidan egyéni ízekkel, karizmatikus, jó hangú énekessel, és kész, elég is. A Christian Mistress sem pont annyi így, mint amennyi a '80-as évek legelejének lepárlásából összejött - egyébként lehetne sorolni még amúgy a bandákat a bevezetésben említett, jól ismerteken kívül - azzal együtt sem, hogy ismerős témák bizony akadnak.
Bele lehetne kötni még dolgokba, az egyébként mindenütt használt jellegzetes oúúúúóóóóúúúzásait kicsit talán túlzásba viszi Christine, de én inkább csak mosolygok rajta, mint hogy haragudnék. Haragra csak a záró Omega Stone ad okot, ez egy nagyobbrészt borzalmasan idegesítő félakusztikus lírai merengés. Iron Maiden találkozik a Cranberries-szel, ahogy egyik kollégám fogalmazott, és sajnos van benne valami. De ezt is meg lehet bocsájtani, köszönhetően a masszív ősmetallicás riffelés formájában bekövetkező dalvégi kitörésnek, csak ez ér benne valamit, de ez nem is keveset, és legalább jó szájízt hagy a lemez befejezése után.
A csapat nagyon aktív, pillanatnyilag épp egy hosszabb, rengeteg állomást érintő turnét csinálnak tágabb szülőföldjükön, az Egyesült Államok nyugati partvidékén, elkallódni tehát aligha fognak. Négyszámos demójuk - ami az interneten ötszámos formában terjed - beszerzése szintén ajánlott, vannak rajta dalok, amiket érdemes lett volna ide is feltenni.
7.5/10
a’ ördög
