A Bay Area királyai, akikkel egy este senki nem mer színpadra állni. Ez a múlt, a jelenben azonban az Exodus-ra sok olyan negatívum igaz, ami az egész thrash irányzatra, a retró-hullám és az általános újraalakulási láz ellenére is. A dögös, lángoló Flying V gitárokat markoló, lassan kiöregedő rocksztárok mindent tudnak, amit egy jól működő, divatos metal bandának tudnia kell, csak éppen nem olyan indíttatással, nem olyan hangzással és elsősorban nem olyan zenével, mint ami egykor naggyá tette őket. Az Exodus egy profi, technikás lemezt hozott ki megint, ami nem rossz, sőt még szeretni is lehet, de a középszerűségen nehezen tud felülkerekedni.

Súlyosbítja a helyzetet a sok helyen tetten érhető késői Metallica-szindróma, ezt számos dologban láthatjuk meg, az indokolatlanul elnyújtott daloktól kezdve az erőltetetten, nem túl hatásosan alkalmazott akusztikus részekig, továbbá a másfél órát megközelítő lemezhossz is furcsa. A lemez nem azonnal csap a sűrűjébe, hanem egy balladával és annak epikus bevezetésvel indít; akusztikus pengetést billentyűs-aláfestéssel házasít, majd a dal dinamikus aprításba vált. A hangzást tekintve sikerült a legutóbbi lemez szintjéről talán előrelépni, azonban még így is bántóan műanyagszerű, a legrosszabb értelemben véve modern jelleggel szólalnak meg a dalok. Gépies precizitással fűrészelnek a gitárok, a szólok profik, a basszus végig döngöl a háttérben. Objektív szemmel Rob Dukes hangjában találni kivetnivalót: nem egy markáns thrash-torok, sok életet nem visz az énekbe. Teljesítménye nem csak az egyébként szintén nem kiemelkedő elődeihez képest, de önmagában véve is szürke. Minden dalban van egy kis gitárhősködés, technikás tekerések, basszus-kiállás, kicsavart témák, hajrázás. Ütős témák egymás mögé rakva kisujjból - átütő energia nélkül.

Mint írtam, szerethető lemez, már második hallgatásra megragadnak témák; könnyen fogyasztható, rövid távon izgalmas metal-anyagnak kiváló, szinte mindegyikre dalba jut egy-egy igazán emlékezetes riff a sok töltelék mellett. Valódi tartalmat és kihívást azonban aligha jelent a hallgatónak. A negyedik szám, a Class Dismissed kifejezetten jópofa, az amerikai fősulis ámokfutásokat dolgozza fel egyes szám első személyben, de egy idő után nehezen tudja fenntartani a figyelmet - hét percnél is hosszabb. A March Of The Sychophants és a Nanking is hoz olyan témákat, melyekre bármikor nekiállna falat bontani egy csapat jámbor hippi, és hozzák is valamennyire a Bay Area érzésvilágot, de az első fél óra után végképp kifullad a lemez. Van még egy izgalmas refrénű The Sun Is My Destroyer és egy arabos-hatású akusztikus átvezető metal-hangszereléssel - a lemezkiadó ügynökei alighanem önfeledten tapsoltak, amikor utóbbit meghallották. Rágógumi-thrash 2010-ből.

6,5/10

mj