A francia Dernière Volonté a ’90-es évek második fele óta létezik, és kezdetben egyértelműen a martial industrial vonalon mozgott. Az évek teltével finomodott, elsősorban poposodott, ugyanakkor legfőbb jellegzetességei már a kezdetek óta megvannak, úgy, mint a minimalista, gyermekdal szintű dallamok - amelyeket a ’80-as évek szintipopjának tipikusnak mondható hangszínein szólaltat meg a szerző - illetve a katonás, vagy éppen monotonul lüktető ritmusok. Az idő teltével egyre inkább Geoffroy D., - aki tulajdonképpen egy személyben a DV - hangja lett kulcs: szomorkás, álmodozó hangon énekel, igaz, vélhetően képzetlen torokkal, néha talán hamiskásan, modorosan, de ezek is inkább az egyedisége részei, mint hibák, ugyanis egészében magával ragadó, ahogy ezt teszi.
Alapvetően a műfaj és a hozzá kapcsolható előadók gyakorlatilag teljesen hidegen hagynak, ennek okáról oldalakat tudnék írni, akárcsak arról, hogy a Dernière Volonté-t miért hallgatom annyit mégis. De a lényeg csak annyi, hogy ez a zene képes volt arra, amire az elmúlt években semelyik másik nem: betöltötte a „bármikor-bármennyit” szerepet, hangulatai kitöltötték az életem. Ettől még nem kell azt gondolni, hogy szerintem minden, amit Geoffroy D. kitol magából, szent és sérthetetlen, baklövések, kevésbé, vagy nem tetsző momentumok vannak bőven, de ezeknek számomra nincs jelentőségük a végeredmény fényében.
Így az sem adott okot különösebb aggodalomra, hogy a Les Blessures De L'Ombre, és a Devant le Miroir nagylemezek olyan magasra helyezték a mércét, amelyek után nehéz volt elképzelni, hogy ez a szint megmarad, vagy akár túl lesz szárnyalva. Ez bizony nem is történt meg. Az Immortel korántsem olyan mély és tartalmas, mint elődjei, azonban ne bánkódjunk, a kezdeti csalódás után megérthetjük, merre tart a zenekar, milyen szemmel kell vizsgálnunk az elődjét négy év után követő albumot.
Nem szeretném a bandát politikai/világnézeti elvei miatt mosdatni, aki utánanéz, számos kapcsolódást, utalást találhatat a Geoffroy által valamiért vonzónak talált eszmékhez. Ez a zenén belül annyiban játszik szerepet, hogy a muzsika velejéhez hozzátartozik egyfajta naiv önérzet, ami a régebbi dalokban komorsággal és fájdalommal párosult, de a háborúkat megéneklő dalok mégis idealizált, vetítővásznon pergő megfakult képsorokat idéztek, nem egy húsbavágó dokumentumfilmet.
Az Immortel a hagyományos bevezető után egy játékosabb, élettel telibb, napfényesebb világba vezérel minket, ahol a büszkeség még mindig tetten érhető, de körülbelül oly módon, mint ahogy egy elárvult gyermek érezhet, amikor apja katonai hőstetteiről mesélnek neki, mutogatják a régi fényképeket, felpróbáltatják vele kalapját, majd pedig megdicsérik, hogy milyen jól áll neki. A kis ember pedig szobája magányában újrarendezi a történeteket, ólomkatonáit felsorakoztatja, és képzeletében saját magával az élen vezeti harcosait a túlerő ellen egy reménytelen és felemelő küzdelembe. Immortel szövegfordításokat egyelőre nem találtam, így nem tudom, mennyire igaz a fejtegetésem a lírára, a 2006-os korongon mindenesetre már túlsúlyban voltak a személyes tematikájú dalok, talán most is így van, talán nem, a zene az egyetlen, amire hagyatkozhatok, és ezt tulajdonképpen nem is bánom.
Az Immortelen találhatóak nagyon jó dalok, nem akarok hasonlítgatni, hogy jobbak, vagy kevésbé azok, mint a régebbi, bénítóan fogós slágerek, azonban vannak olyanok is, amelyek rontják az összképet, inkább a Position Paralléle felemás sikerű Geoffroy D. side-projekthez passzolnak. Fenti zenekart a Dernière Volonté-ban is segédkező Pierre Pi-vel együtt működtetik, egyfajta minimal elektropopot csinálnak, ami ugyan az anyazenekaron kívül eső tartományokban kalandozik, viszont nem fényévnyi távolságokról van szó, így a DV kedvelői biztosan érdekesnek találhatják, sőt, egy-két nótájuk akár kiemelkedőnek is mondható. Visszakanyarodva, igen, a tökéletesség most nem mindenhol és nem ugyanúgy jelenik meg, és bár ellentétesen hangzik, a könnyebb megközelítés nehezebb emészthetőséget produkált.
A Devant le Miroirhoz képest is jóval poposabb dalokkal találkozhatunk, még nem igazán táncolhatóak, (hacsak nem valami abszurd, mechanikus robottáncot képzelünk el), de militánsnak már csak nyomokban nevezhetőek. Mindenesetre a jobb dalok mind feszesek, pattogósak, köztük még a lassabbak is tartalmaznak egyfajta gépies ütemességet, ami, mint katonás alap bizonyos szinten megállja a helyét. Szívfájdalom, hogy Geoffroy éneke néhol ötlettelen, majdhogynem kiábrándító tud lenni, szerencsére kevés a kritikus rész, mégis, összességében nem elég változatos, olykor mintha nem merne, vagy nem akarna többet vállalni.
Annak idején egyik Dernière Volonté lemez sem bontakozott ki egykettőre, szóval bőven van még esély arra, hogy hosszú ideig élvezhessem az Immortelt, mitöbb, arra is, hogy jobban megkedveljem, de balga önábránd lenne abba kapaszkodni, hogy egyszer majd elődjeihez hasonló mélységeket vélek felfedezni. Ez még bőven a szubjektív véleményemen belül van, biztos vagyok benne, hogy akadnak olyanok is, akik nem kívánnak nagyobb energiákat a korong megismerésére szánni, és így egy átlagos, néhol fárasztó francia poplemeznek fogják az Immortelt tartani. Én nem vádolom őket, de bátorítanék mindenkit, akinek valaha is jelentett valamit a zenéjük, ne adja fel könnyen.
8/10
kapcsolódó cikkek:
Hyperborea IV.: Dernière Volonté, Carwashtagnacht - Bp., Gyár, 2007.05.10. (koncertbeszámoló)
