A Kolp a Veér dobosának (Knot) és énekesének (Jim Jones aka Doktor K.) zenekara. Mint ilyen Veér-sideproject, nem első és nem is második a sorban, de ahogy eddig, úgy most is sikerült, ha nem is valami elementárisan újat, de valami legalább árnyalataiban a korábbiaktól határozottan elkülönülőt alkotni. A legközelebbi viszonyítási pont – minő meglepetés – maga a Veér lehet. Ez nem azért van, mert neves külföldi előadókat ciki lenne párhuzamként citálni, éppenséggel lehetne említeni a Craftot vagy a Kholdot, de ettől még kifejezetten a Veér van a legközelebb a Kolphoz. Kritikánkban a nagyvárosi arctalanságba zuhant ember dühét és gyűlöletét társítottuk a Veér zenéjéhez, a Kolpnál a helyszín változatlan, csak hiányoznak a képből az emberek – és ami ezzel jár, az erős indulatok is. A képzettársítást erősíti a borító is, sőt, a „videoklip” is: kihalt, lepusztult, gyárépület, poszt-indusztriális, poszt-apokaliptikus depresszió.
Rideg, szúrós, bántó, és mindenekelőtt brutálisan visszhangos gitárhangzás, mely precízen tükrözi a kihalt ipari épület-monstrumok sivár auráját, lassú, bontogatós riffek, az elmaradhatatlan cséplések, és a megszokott Doktor K.-féle vérhányás – ezek a Kolp kelléktárának szembeötlő eszközei. Ennek a bántóan élettelen érzésvilágnak a bejáratát könnyű elkerülni, nem egy hívogató, hivalkodó zene, de ha valami valódi gonoszságot, egy csepp igazi kárhozatot akarsz hallani a sátán nevét fennhéjázva bitorló pózer bandák tengerében, jó helyen jársz. A lemez maga nem egy slágergyűjtemény, de cserébe van mélysége, és annyi fogódzót azért nyújt is, hogy lejjebb és lejjebb ássa magát el benne az ember. A dalok közül a rövid Alienation maradt meg az emlékezetemben a leginkább, de valószínűleg csak azért, mert hasonló tempóban, afféle vontatott középgyorsban zakatol, mint a cseh Root Hrbitov című híres dala, a vég és a rothadás egyik legmorbidabb opusa. Mint említettem, okkult jelképekből itt kevés található, és ez nem baj, de a zenében a jövőben mégis az alvilág felé lehetne továbblépni, még több lidércet és egyéb pokolfajzatot kell észrevenniük az elhagyatott termek árnyékaiban, a rossz megérzéseket bizonyosságokká kell alakítaniuk. Nem mintha ez így a maga módján nem lenne kerek, csak hát bizonyos dimenziókon nem mutat túl. Cselekmény nincs, csak egy kép állandó, formailag változó ismétlődése zajlik.
Az anyag még tavalyelőtt jelent meg először demóként, majd idén a kínai Temple of Torturous adta ki esztétikus papírtokos formában, nagylemezként. A mint említettem, visszhangos gitárhangzás némiképp amatőr ízű, de erre a hangulatra még rá is játszik, szóval igazából igenis nagylemez-érzete van a felvételnek, jól történt, hogy meg is jelent akként.
8/10
a’ ördög
