A nemrégiben kimúlt évtized egyik legjobb lemezével bemutatkozó Blood Cult visszatért, retteghetnek a gyermekek, asszonyok és az igényes muzsikák hívei, de persze a rajongók is, hogy megközelíti-e az új mű az elődöt. Egy olyan jól kitalált koncepcióban, mint amilyen a Decateur-ben virágzó redneck black metal kultusz, nyilvánvalóan több tartaléknak kell lennie, mint ami néhány félig kiforrott demóhoz és egy 28 perces nagylemezhez elég. A kérdés csak az, hogy sikerül-e kiaknázni a lehetőségeket, sikerül-e új ötleteket belevinni ebbe az eddig is egész színes kis világba, anélkül, hogy zavaró összeférhetetlenségek keletkeznének a zenei eszköztárban.
A kiinduló jelszavak a következők lehettek a lemez megírásakor: még több heavy metalt, még több old school heavy rockot, még több sátánimádatot, és még kevesebb ragaszkodást az unalomig ismert északi black metal panelekhez. A lemezt felvezető címadó dal például az erőltetettség határait megközelítően van telenyomva gitárszólókkal elejétől végéig, szerencsére többnyire a legjobb fajtából valókkal. Kicsit darabos a szám, de a riffek is vannak olyan erősek, hogy ne legyen komoly gond, meg lehet szokni a szándékolt túlzást. Ami a hangzást illeti, az sem vészes egyáltalán, a nyitó My Forest Home talán direkt ijeszt rá a hallgatókra az ultra-nekró gitársounddal, de az első percek terrorja után egy az előző lemezhez hasonló, nyersességével együtt is bárki számára élvezhető megszólalás állandósul a felvételen.
A We Are the Cult of the Plains igazi újító arcával a második dal hallgatásakor szembesülünk. A Devils Sabbath konkrétan egy igazi nagybetűs sláger, fogós bluesos ős-hard rock bevadulós ördögimádó refrénnel, dögös, féktelen szólózással. Egy lakatlan és elfeledett vadnyugati kisváros krimójában gyülekeznek a banditák szellemei, hogy az arrafelé tévedő utazók vérét csapra verjék, a hangulat egyszerre ünnepélyes és istenkáromlóan extatikus. A Ludi Ceriales ennek egyenes ági folytatása, de itt a slágeres megközelítés a dal közepe tájékán megszakad, a rituálé itt már nem tűri tovább a dalformulát, helyette heavy blues jammelés következik és szólóorgia az ördöggel. Jó is, hogy így történik, mert így tovább már nem halljuk az éneket, ami a leggyengébb aspektus az egész lemezben. Érezhették ezt Reverend J.R. Prestonék is, hiszen próbálkoznak dallamos énekléssel is, ám azzal sem lehettek teljesen elégedettek, mert rákeverték az ide túlságosan szélsőséges károgást is, és hát utóbbi amúgy sem túlzottan erős. Vékony, magas, ha nem is Dani Filth-szinten röhejes, de azért egy ilyen lazább, rockos zenéhez mégis kissé debilitásként hat helyenként. Ez a hiba végigkísérti a lemezt, sokat levon az értékeiből, de a dalszerzés újra és újra kárpótol érte.
Az imént említett két rockos szám zseniális, de a lemez talán legjobb dala mégiscsak egy hagyományosabb szám, egyenesen a leghagyományosabb a lemezen, ez a Seeds, abszolút fennkölt, klisés black metal, a szólómunka itt is elsőrangú, a végtelen éjszakában ez hallatszik el a legmesszebbre, mint a prérifarkasok üvöltése. A Serpents egy rövidebb, keserűbb hangvételű dal, nem bontakozik igazán ki, inkább csak átkötés, majd visszatérünk az említett krimóba, ahol az áldozati rituálé már véget ért, már csak a duhajkodás megy: mulatós umcaccázás kísérteties gitárharmóniákkal és baljós western-dallamokkal (Illinoisan Altar).
Van még egy korai Paradise Lost-os riffel támadó rövidebb szerzemény (We Came Back), és egy számos disszonáns hangzatot és harmóniát felvonultató, horror-hangulatú középtempós, szintén rövidebb dal (Necromance). Végül egy olyan szám (Never Said Goodbye) zárja a lemezt, aminek stílusát többen is joggal hasonlították a The Cramps-éhez, egy nihilista káoszpunk/posztpunk alaptémát hoz a basszusgitár, hajnalodik a bárban, a vendégek távoznak, pukkadnak szét a rémek, az ócska deszkafalak rései között távoznak, a frissen túlvilágra került áldozatok szellemei is velük tartanak.
Ha valakinek tetszett az utolsó három Darkthrone, főleg a legutolsó, akkor a Blood Cult második lemezét is érdemes megismernie. Sőt: míg ott a kiváló dalok mellett néhány pocsékságot is le próbáltak nyomni a torkunkon, itt rossz dal egyáltalán nincs is. Ez pedig annak a ténynek a függvényében válik csak igazán érdekessé, hogy az album nettó hosszúsága elődjéhez képest bő másfélszeres (kb. 45 perc), és ez fel sem tűnik.
9/10
a’ördög
