Meggyőződésem: kevés jobb dolog történt a metal zenével az elmúlt pár évben, mint az, hogy az egészen különlegesen karakteres és erős hangú Jessica Toth ebbe az irányzatba helyezte át ténykedését. Hogy ez miképpen zajlott, arról fogalmam sincs, mindenesetre James Jackson Toth, akivel korábban alternatív/folk projektekben (elsősorban: Wooden Wand) működött együtt, és aki a Jex Thoth nagylemezén is gitározott, most már nincs itt. Ahogyan szinte senki más sincs a korábbi felállásból, leszámítva a billentyűst, Clay Ruby-t. Róla azt lehet tudni, hogy sok egyéb mellett ő is benne volt a Wooden Wandben, de a lo-fi black metal Wormsblood révén a metal undergroundban is régóta aktív. Ezzel együtt a zenei irányzat és minőség ezen a háromszámos új kislemezen szinte semmit nem változott, feltételezem, hogy ő és Jessica állhat a dalszerzés mögött is.



Apróbb változások azért vannak. Az első ami beugrott a Witnesst nyitó Raven Nor the Spiritről, az az Arcturus, méghozzá a korai, köszönhetően a feszesen pergő dob-billentyű játéknak. A dal aztán szokásos Jex Thoth számmá alakul, Jessica dallamainak lassú hullámzása veszi át a főszerepet, de persze itt a zene sem kísérőzakatolás, mint a legtöbb női énekhangra alapozó bandánál. A hangsúly az összhatáson van, fokozatosan beszippant magába az időtlen fantázia-álomvilág, Robert E. Howard és Tolkien legjobb pillanatainak érzései elevenednek meg. Azonban az enyhén bluesos énekszín és úgy általában a zene egynémely árnyalatai miatt is, a két író neve nem fejezi ki pontosan ezt a világot, egy párhuzamos idődimenziót lehetne elképzelni inkább, ahol a hatvanas-hetvenes évek nem olyan irányba fejlődtek tovább, amilyenbe; az emberiség a számítástechnika helyett inkább az okkultizmusban ért el kimagasló sikereket, így a létezés gyarmatosítása helyett annak felszabadítása felé mentek el a dolgok. Pogány hippi utópia. Észre sem vesszük, ahogy átcsusszan a dal a következőbe, a Slow Rewind mintha az előző dal fordítottja lenne, a hullámzó dallamokból indulunk, és a végére válik megint feszessé, majdhogynem – de tényleg csak majdhogynem – zúzóssá a dal.

A harmadik dal egy feldolgozás, hasonlóan jól sikerült, mint a nagylemezen a Bobb Trimble –féle When the Raven Calls, ezúttal a Slapp Happy nevezetű ’70-es évek elején aktív német-angol avantgarde csoportosulástól, kiknek zenei alapjaiért a krautrock-legenda Faust felelt. Az eredetiben Dagmar Krause tipikusan éles, germán hangját meglehetősen nehéz befogadni, dallamai viszont nem igényeltek túlzott jexthothosítást, a szám szolid melankóliája ideális zárása a Jex ezúttal rövid meséjének. 

8.5/10

a’ ördög

jexthoth.com
myspace.com/jexthoth