Csak üdvözölni tudom, hogy a Clair Cassis neve nem előzte meg magát a produkciót, így lehetőségem sem volt elméleteket, elképzeléseket gyártani magamban az anyagot illetően, egyszer csak itt termett a muzsika és önmagáért beszélt. Nem mintha álmatlan éjszakáim lehettek volna az előzetes hírektől, legfeljebb a csalódás keserűségének érési ideje lett volna hosszabb.
A zenekarról annyit kell tudni, hogy három fő alkotja, ebből kettő a „jól ismert”, azóta fel is oszlott Velvet Cacoon párosa, Josh és Angela, hozzájuk pedig egy dobos csatlakozott, aki a d.Marvin nevet használja. Az olvasó vélhetően fejben már kezdi is életképesebb témákra cserélni a lüktető gépi ütemeket, de felesleges fantáziálgatni az új felállás adta lehetőségekről: a végeredmény semmiben nem tér el a Velvet Cacoon megszokott stílusától. Ez van, és ez nem is jó, de nem is rossz. Aki eddig szerette az anyazenekart, kedvelte a Dextronaut hangzását, illetve az utolsó nagylemez örvénylő bontásait, az nem fog csalódni. Szomorú azonban, hogy hatásában a VC-etalon Genevieve-től távol áll az anyag: amaz, bár megszeretni kihívás volt, élményeiben maradandóra sikeredett.
Lehet méricskélni, hasonlítgatni, azonban újfent csak annyit mondhatok, nem érdemes agyalni, a Clair Cassis ugyanott hasal el, mint a P aa opal Poere Pr. 33, azaz, nem lehet egy zseniális nyitószám után felsorakoztatni egy érdektelen lemezanyagot. Az Ambercandle ugyanis mindent tartalmaz, amitől ez a korong zseniális lehetett volna – remek felépítés, mellkast szorító hangulat, hullámzó, bódító gitárok - a későbbiekben mégis vadászni kell a kiemelkedő momentumokra. Azonban, amíg a Velvet lemez említett céltalansága célnak érződött, a Clair Cassis esetében úgy tűnik, megvolt a szándék (legalábbis zeneileg), hogy túllépjenek a drog okozta érdektelenségen, és izgalmasabbá tegyék önkifejezésüket.
Fura dolog ez, talán a két lemez fogósabb darabjaiból kellett volna egyet összegyúrni, így nem nagyon látom értelmét ennek a kettősségnek, mert a dob sem változtatott sokat a muzsikán, a gyorsabb részek organikusabb érzetétől eltekintve sokat nem tett hozzá az új tag. Emellett megjegyzendő, hogy a többi dal sem teljesen életképtelen, inkább a dramaturgia hiánya tűnik fel, úgy érezhetjük, hogy több odafigyeléssel lehetett volna ez jobb is, ahogy azt a nyitódal jól példázza.
A szegmensek túlzott konkretizálásának nincs értelme. Amennyire különleges volt a maga nemében a portlandi banda zenéje, most annyira tűnik képtelennek túllépni a saját maga által teremtett formulán. Emellett pedig még arra is sikertelen törekvésük, hogy egyediségük árnyékában ne vesszen el a gyomorig hatoló érzelmi töltet, és a dalok eredeti szerepe. A Clair Cassis simán lehetett volna az év egyik csúcspontja, helyette csak az Ambercandle című daluk lett az, és ez kevés.
6.5/10 (elégséges)
rʇp
