Többek között a Jex Thoth is jó példa arra, hogy miért felesleges évvégi listákat készíteni, 2008-ban ugyanis lemaradtunk a san francisco-i csapat debütjéről, és bár mondanom felesleges: helyezésre méltónak találtatott volna. A sors azonban úgy hozta, hogy 2010 februárjában vált valóban aktuálissá az ismertető írása. Először is, úgy tűnt, és erre talán még mindig van némi esély, hogy Jex-ék idén tiszteletüket teszik hazánkban, másodszor pedig, zenéjük annyira egyedi és különleges, hogy az elmúlt idők kietlen pusztulatában mentőövként funkcionáljon. Jóllehet, csak kevesek számára.

               

Habár maga a végeredmény egyedülálló, azt mégsem lehet állítani, hogy egészen konkrét hatások nem fedezhetőek fel, elsősorban a Black Sabbath, a Coven, és az Amon Düül II említhető meg. Akár egyből asszociálhatunk a The Devil’s Bloodra is, pláne, ha elárulom, hogy a vokalista nőnemű, azonban a hollandok - főleg ha a nagylemezt hozom fel példának - húzós, feszes, tüzes, erősen maszkulin, és immáron modern megszólalású rockdalokban dicsőítik az ördögöt, úgy Jessica Toth Mihály arkangyallá lényegülve kívánja legyőzni sátáni őkelmét, bandájának zenéje pedig az előbbi szinte teljes ellentéte. Bizonytalan, szárazan recsegő, lomha riffek adják a vázát a muzsikának, amelyek ugyan a témák tekintetében súlyosak, mégsem a keménység az, ami megmarad belőlük. Jessica elfúló, kamaszlányos, naivan szenvedélyes éneke, a Hammond-orgona, az egyszerű, kimért, a ritmusból szinte kieső szólók hangsúlyosan díszítik a dalokat. Amatőrnek ugyan nem nevezném a csapatot, de ami kikerülhetetlenül szembeötlik, az a profizmustól, de pontosabb, ha azt mondom, hogy a moderntől való irtózat. Nem egy mai csapat próbálta már imitálni a 30-40 évvel ezelőtti stúdiós körülményeket, de ennyire hitelesen, mint a Jex Thoth-nak, biztosan nem sikerült, sőt, kis túlzással állíthatom, ha létezett volna rockzene 70 évvel ezelőtt, annak illett volna hasonlóképpen megszólalnia. Nem, nem elcseszettül, csak nagyon ódon módon, és ez az, ami miatt a bevezetőben feltételeztem, hogy kevesek fogják értékelni a végeredményt. Bár könnyen lehet, hogy tévedek.

Az Amon Düül II, és annak főleg pszichedelikus oldalának hatása a négy tételt magába foglaló Equinox Suite alatt válik dominánssá, ami bizonyos szempontból a lemez legjobb részeit tartalmazza. A ritmusok, riffek, dallamok mágikus összeolvadása alatt a cikkíró nehezen tud az elemzésre koncentrálni, inkább hallgatóvá válik, aki a zenekar mellé kuporodik, részt vesz a produkcióban, még ha csak annyival is, hogy kezével a körülötte lévő tárgyakon dobol. A muzsika közösségi élménnyé válik, ahogy évtizedekkel ezelőtt a német kommuna is elsősorban a szociális és spirituális erőkkel játszott, nem a tökéletességet vagy az egyéni önkifejezést kutatta. Aztán ebből a külső idővel mérten rövid révedésből óvatosan ébresztenek az egyre határozottabb gitár-megmozdulások, akár a nővér törődő kezei az altatás mellékhatásaitól kába beteget.

                

A példa bár kissé drasztikus, lehetett volna barátságosabb környezetbe is helyezni, de a lényeg ugyanaz: kába meditáció egy fájdalommentes burokban. És ugyan az utolsó két dallal vissza is térnek a karakteresebb témák, a meditatív jelleg mégsem veszik el, a lemez összességében megnyugtató, hűvösen szellős, akár a tél utolsó napjai. Az erények ezzel még nem merültek ki, az album egyensúlya egészen figyelemreméltó. Hiba lenne azt állítani, hogy minden dal egyformán jó, a lemez hangulata is folyamatosan és körkörösen változik, szerencsére mégsem hajlik el zavaró irányokba. A keménység és könnyedség közti összhang viszont egyszerűen jóleső, a zenészek közül kár bárkit is kiemelni, mindenki teszi a dolgát, semmilyen kiugró teljesítmény, vagy egyedi technika nem zavarja az összképet.

A pontszám a leírtakhoz képest talán kevésnek tűnik, nehéz is megmondanom, hogy mit kifogásolok. Mint említettem, nem minden dal egyformán kiváló, ezzel együtt nincs is kiugróan jó darab, talán nem is lenne az egész ennyire izgalmas, ha nem rendelkeznének az említett speciális, egyedi légkörrel. A riffek, a témák kiszolgálják a hangulatot, így rockzenei értelemben csak félsikert könyvelhetünk el, azonban mi nem vagyunk az a magazin, aki a metálzene szigorú dékánjának (de!) hiszi magát, szóval: ünnepelhetünk!

8.5/10

rʇp

myspace.com/totemdoom