Ahogy látom, elég sokan vártuk ezt a lemezt, de azt nem tudom, hogy ez az élénk érdeklődés mennyiben magyarázható az én indokaimmal. Személy szerint hajlok arra, hogy az Ash Poolt az észak-amerikai black metal egyik utolsó még nem kihúzott fullánkjának tekintsem, a zászlóshajó jelleget pedig az elmúlt másfél-, két év eseményei végképp megerősítik. Érdekes történet az USBM-é, majd valaki dokumentálhatná, és bár egyelőre nincs lezárva az ügy, úgy fest a helyzet, hogy a „mainstream” felszínét karcolgató zenekaroknak sikerült külön-külön a számukra elérhető leghülyébb forgatókönyvet megvalósítaniuk. A Krallice posztmodernizmusából szimpla maszturbálás lett, a Nachtmystium gyönyörűen beleszédült a Roadrunner-megélhetési spirálba, a Wolves In The Throne Room következetesen a benne rejlő parodisztikus elemeket erősítette fel, vérlázítóan gyenge dalokkal – utóbbi két zenekar fellép tavasszal Magyarországon. Dominick Fernowék a Saturns Slave maxival ezzel szemben hozták a megszokott és bevált formulát, ami a fentiek tükrében inkább volt megnyugtató, mint zavaró vagy unalmas.
   
Illetve hát megtévesztő. Ugyanis a For Which He Plies The Lash szolgál pár újítással, amik közül egy-kettő eléggé meg is ijeszti az embert. A nyitó Holocaust Temple első fél perce után már túl vagyunk egy hagyományos ének-betéten, a dal végére pedig egy folkos-dallamos középrészen. Ezekkel később semmi gondunk lesz, szavalás a legkorábbi dalokban is volt, kórusok dettó, a melankolikus lassulások (igaz, a folkos karakter nélkül) pedig az Ash Pool hangzás alappillérei, nem ezek miatt lesz más ez a lemez.

        
   
Fernow zenéi mindig is exploitatívak voltak, a black metallal pedig végképp csak a tombolás meg a hentelés volt a célja, ezért is szórakoztató annyira, hogy minden projektje közül pont az Ash Poolban mutatkozik meg a legtöbb hatás a noistól a punkig, indusztriáltól a metálig. A pusztítási kedv viszont mindig állandó feszültséget eredményezett, a lassú részek alatt ezért nem lehetett soha pihenni, kikapcsolni, mert nem a darálás kontrasztjaként szolgáltak, hanem egymást katalizálták. Hogy ez mennyire hatásos, azt jól bizonyítja a dalokba került számos ötlettelen, sótlan riff is, amiket a fentiek miatt fel sem tűnnek. Hogy mi történik, amikor a hasonló ambíciók csak a minél gyorsabb gitározásban és dobolásban meg a feszes dalszerkezetekben jelentkeznek, azt jól tudjuk számos példából. Ezért nem hiányzott annyira, hogy most az Ash Pool is bemutassa, meg azért, mert hát sajnos nekik sem áll jól.

Több számból is hiányzik a koherencia, amivel a szétesett dalszerkezetek is jó dalokat eredményezhetnek, ehelyett precízen összehegesztett panelekből állnak. A nyitó szám rögtön ilyen például, a tiszta énekbetétek így tagozódnak a zenébe, és a gyors-lassú részek váltakozásán is mintha egy vágóprogram segített volna. Az amúgy szuper Porcelain Cancer Spear-ben is sajnálatosan van egy ilyen botlás. Pont ezekben a dalokban azonban kiemelkedő témák vannak: a két-három panelből álló White Dwarf Death Mask a lemez leggonoszabb riffjével indít, hogy aztán ezt egy nyikorgó harmóniával feldobva négy perc alatt kihajtsa. Innentől jön a lemez hagyományosabb része, az utolsó 3 szám, tiszta ének és látványos vágtázás nélkül, a szokásos megoldásokkal.

Eléggé jó lemez ez még így is, plusz bő fél óra az egész, és a saját maguk által emelt akadályok nagyobb részét is sikerült átugrani, Fernow énekhangjával sem nehéz megbarátkozni, ami jobb napokon szerencsére inkább másik zenekarára, a Cold Cave-re emlékeztet, és nem az Anaal Nathrakhra.


vld
7,5/10


Szeretem, ha egy zenekar igazi lemezborítókat készít, amik sugallani akarnak valamit a hallgatónak, sőt, azt is szeretem, ha többé-kevésbé konkrétan megfejthető művészi üzenet van elrejtve bennük. Ezutóbbi manapság, amikor legokosabb emberek is állandóan a legbutább emberek csodafegyveréhez, az iróniához menekülnek, nem divat, helyette divat az, hogy ha valaki mégis felvállalja a művészkedést (az irónia mögött persze mindenki a mélyebb tartalom látszatát szeretné kelteni), akkor valami photoshoppal összegányolt, hatásvadász üres szart raknak a borítóra. Szóval az Ash Pool szimpla, de messziről felismerhető borítói nekem nagyon tetszenek: esetükben az állandóan ismétlődő motívum a csillagos kozmosz háttérként, a nagy mindenség/semmi középpontjában pedig Dominick Fernow érdeklődésének tárgyai láthatóak. Az érdeklődési kört a bűvös hármas tagoltság jellemzi: erőszak, szexualitás, vallás, ezeket pedig a halál láncolja össze. Épp a minap írtuk, hogy „a Burzum zenéje a kozmosz immorális rendjét átlátó ember feletti ember nézőpontjába engedett betekintést”.  A filozófusok életeken át tartó vitákat folytatnak Nietzsche übermenschének természetéről, annak minden ellentmondásosságát felgöngyölítendő, de igazi megoldás nincsen. A művészet az lehet, de itt meg persze újabb ellentmondásokkal szembesülünk. Vikernes a pogány germán gyökerekre hivatkozik, és ha ez nem is annyira egyértelmű a zenében, a természetközeliség mindenképp jelen van, Dominick Fernow (és dobosa, Kris Lapke) viszont a modernitás szívében, New Yorkban alkot, nem meglepő, hogy más dolgokat jelent neki az immoralitás, a kozmosz néma véleménytelen üressége. Szó sincs mindennek magasztos, romantikus oldaláról, a létezésbe belezuhant emberi lények pedig csakis a fenti háromszög mentén értelmezhetőek. Belezés, baszás, belezés, baszás, ünnepnapon népirtás. Hogy ez azért túlzás? Biztosak vagyunk ebben? És hogy melyiküknél az igazság? Ha válaszolnom kell, talán feleslegesen is teszem: ez nem politika, és még csak nem is filozófia, tehát az ábrázolás hitelessége és minősége a lényeg.

                             

Az Ash Pool eddigi, nem túlzottan terebélyes munkássága elegendő volt ahhoz, hogy egy bizonyos sajátos zenei világot várjunk, és ezt meg is kapjuk. Az energikus, brutálisan agresszív, harsány, nemritkán diadalittas darálás itt van, az eszköztár bővült némiképp. Ezzel egyidejűleg változatosabb, vagy egyéni ízlés szerint így is mondható: mesterkéltebb lett a zene. Van például dallamos ének, amiről meglepő módon a Bergtatt korszakos Ulver ugrik be. Szép, és akkor már jön is a kérdés, hogy hogy jön ez ide? Erőltetett, nem kérdés, de én azt mondanám, hogy egyrészt eddig is meglehetősen környezetbarát (értsd: újrahasznosító) zenekar volt az Ash Pool: nem átallottak ide-oda nyúlni eszközökért, sőt, olykor-olykor, szerencsére ritkán, témákért sem. Ezzel egyidejűleg viszont mindig minőséget és egyéniségüknek megfelelő összképet prezentáltak eredményként, és ez most sincs másképp.

Másrészt ez a dallamos ének téma eléggé túl van fújva, három dalban fordul csak elő: a nyitó Holocaust Temple-ben, a Porcelain Cancer Spearben és a White Dwarf Death Maskban. Utóbbiban maga a zene is norvégos (Nattens Madrigalos) kissé, ami az első pár hallgatás során zavaró is. Aztán csak újrarendeződik a zenekarról alkotott kép: összedobált, igénytelen zene ez, fogós témák egymás után, 3-4 perces punkos felfogásban és kész. Illetve dehogy kész: ügyes váltások, leállások színezik az egészet. Van íze is a dolognak, nem csak egy arrogáns, trendi vagy ellentrendi hozzáállása, és ez már elég is: nem kell másokhoz hasonlítgatni az Ash Poolt, pláne nem a klasszikusokhoz. Ez az adott korban kihozható maximum black metalban, a Cobalt tavalyi, ízig-vérig egyéni, önálló lemezéhez nem ér fel ugyan, de cserébe nem is lép ki a műfaj korlátai közül.

Kicsit mégis hiányzik valami. Semmi gond nincs, de amikor a záró On the Rings of Saturn, Adam and Eve Conceive Cainből fokozatosan kibuggyan a mélyfekete gonoszság, amikor Fernow amúgy minden változatossága ellenére (károgáson és dallamos éneken kívül hörgéseket is produkál helyenként) is sablonos vokalizálása hirtelen vérfagyasztó fröcsögésként hat, akkor azért beugrik, hogy minden összedobáltsága ellenére korábban többször ütött igazán mélyre, zsigerbe az Ash Pool. Persze, visszatekintve a régebbi anyagokon sem volt minden dal igazán kemény, de itt ez az egy az, ami a bevezetésben tárgyalt koncepcióhoz kellően komollyá teszi érzelmileg is ezt az amúgy szimpla, jól - helyenként nagyon jól - sikerült metal lemezt.

8.5/10

a’ ördög

kapcsolódó cikkek:

Ash Pool - World Turns on Its Hinge (kritika)