Darkthrone - Circle the Wagons

Eljött hát az idő, hogy magam is állást foglaljak a Darkthrone ügyében. Eddig nem igazán tehettem, mivel sosem tudott igazán közel kerülni hozzám a norvég csapat egyetlen albuma sem, hiába erőltettem a klasszikus A Blaze in the Norhtern Sky-t, vagy éppen a Panzerfaustot (nem mintha azt gondolnám róluk, hogy szarok, csak hát ugye az a bizonyos szikra hiányzott), és emiatt a subterrás kollégák nem is győztek eleget kárhoztatni. Az első daluk, amivel azonosulni tudtam, az a NWOBHM EP-n hallható Wisdom of the Dead volt, ami aztán a rákövetkező F.O.A.D. nagylemezen is szerepelt, amelyet magazinunk 2007 legjobbjának szavazott meg. Jómagam akkor sem égtem különösebb lázban, de tény, hogy egyes dalok nihilizmussal kevert sötét hangulata igéző volt számomra is. Aztán viszonylag hamar megérkezett a Dark Thrones and Black Flags, amin hiába dolgoztak ugyanazokkal az alapanyagokkal, egyetlen emlékezetes témát nem tudnék felidézni róla, így a Darkthrone visszazuhant az elismert, de lelkem mélyén érdektelen bandák halmazába.

A Circle the Wagons artwokrjének megtekintésekor, és az első hangok után a napnál is világosabbá vált, hogy Nocturno Culto és Fenriz egy igen kifinomult átverést hajtanak végre, méghozzá úgy, hogy kultusz státuszuk rendíthetetlen maradjon, ezzel együtt mind a kritikusok, mind a hallgatók és persze a Peaceville igényeit maradéktalanul kielégítsék. Azaz a már bevált stratégián maximum egy puskatus fejük ellen irányítása után lennének hajlandóak talán változtatni, mivel innovatív törekvések, erőlködés, odafigyelés, komolyság továbbra sincs, a siker mégis garantált.

         

Hogy miben különbözik a Circle the Wagons elődjeitől mégis? Fenriz korai thrash/heavy metal bandákhoz való vonzalma eddig is nyilvánvaló volt, többek között a Pokolgép antik anyagait is meglehetősen kedveli, amelyeket nem átallt myspace oldalán ajánlani olvasóinak. Antihősünk az eddigieknél is tovább, a tömegsír pontosan eme mélységéig ásott vissza, és az enyészetté lett katonák rozsdás fegyvereit tanulmányozva, próbálgatva a tökéletesítés mindennemű mellőzésével, ámde saját tapasztalatainak felhasználásával, sajátos ízlését is figyelembe véve újraalkotta a régi korok harci eszközeit. Nem mellékesen szólva a Pokolgép egy tökéletes példa, ha a Circle the Wagons egyes témáit, vagy akár az anyag megszólalását figyeljük. Utóbbiból javarészt elveszett a száraz karcosság, fülbarátságával együtt mégis inkább demós hatást kelt, de összességében összetéveszthetetlenül Darkthrone-os jellegű maradt.

Ami viszont jó értelemben dühítő, hogy az anyag bár egyértelműen feszes/húzós, a nemtörődöm nihilizmus, és a semmiféle fáradtságot nem vevő attitűd az, ami az egésznek a velejét adja. Adott riffeken egyértelműen hallatszik, hogy megalkotásuknál éppen hányadik dobozos sörnél tartottak, a gitárkezelés laza, majdhogynem hanyag, és ahol a kreativitás írmagját is elpárologtatta az alkohol, ott következnek a valóban felemelő pillanatok. A vokálokra ugyanez a hozzáállás jellemző, a régiekhez képest jottányit sem változott, ellenben az előadásmód miatt nagyon kevés hiányzik ahhoz, hogy ne részeg ordibálásnak/danolászásnak értékeljük. Ezzel együtt mégis kiválóan működik, és erre a legszélsőségesebb, és éppen ezért a legjobb precedens a címadó darab, amely egyben az egész korong csúcspontja. Szavakkal nehezen kifejthető, hogy miért süt ennyire ez a rövidke, nem egészen három perces darab, de biztos vagyok benne, hogy egy valamirevaló, régisulis metál arcot reflexszerű bólogatásra késztet.

         

A Circle the Wagons mellett még két hibátlan darab hallható a lemezen, úgymint a már előzetesen letölthető Eye Burst at Dawn, illetve az I am the Graves of the 80’s, amelyekre szintén érvényesek a fentebb leírtak. Rövid, üresjárattól mentes, kellő komolyságú, világos szerkezetű tételek ezek, utóbbi nem csak a címében utal a nyolcvanas évekre, kezdőriffje alig különbözik a Metallica – Motorbreath című thrash himnuszának vezérmotívumától. Szerencsére a dal körülbelül felétől a saját eszköztárukból kezdenek meríteni, innentől borús, vészjósló hangulat lesz az uralkodó, így téve teljessé azt.

Ezek mellett ha nem is 100 %-ban vagy egységesen, de a dalok többsége hasonlóképp kellemes, éppen ezért nem éppen rendhagyó módon a felejthető darabokat emelném ki. A Circle the Wagonst záró Bränn Inte Slottet semmitmondó unalmasságát nehéz elemezni, vagy megérteni, hogy miért nem volt megfelelő zárás a fent említett Eye Burst at Dawn. Az I Am the Working Class szimplán egy töketlen erőlködés, ami igazából múltidézésnek kevés, hiába akarnak hasítani a témák, alapjában mindenféle preferált hangulatot nélkülöző, fárasztó tétel. Érdemes ebben a felsorolásban kiemelni a korong leghosszabbra nyújtott, Stylized Corpse című darabját is, amely inkább a F.O.A.D. tüskésebb, gonosz hangulatú metáljához áll közel, viszont nekem erősen úgy tűnik, hogy a felvételek után a megmaradt, felhasználatlan témákból (amelyek közt akad egész pofás is) összehoztak egy üres időt kitöltő patchwork  riffhalmazt.

Tehát a Darkthrone a szememben eddig, és továbbra sem tévedhetetlen, ámde szereztek maguknak egy újabb becsületes hallgatót, és nekem ennyi bőven elég. Nem reménykedem semmiben, nem is érdekel mi lesz, és ha ők is ehhez tartják magukat, barátok maradunk.

rʇp