Végülis a „készüljünk a legrosszabbra, reméljük a legjobbakat”-elv vált be, egész jól sikerült a The Time of No Time Evermore, csak azért kár, hogy már ennyire tisztára forrtak. A dalok szinte kivétel nélkül jók, igaz, a teljes lemezhossznyi idő alatt el-elkalandozhat a figyelmünk.

Ugye én lennék az, aki akarva akaratlanul mindent az első demóhoz viszonyít, és megvallom, magamban harsányan szoktam röhögni, amikor valaki úgy méltatja a friss kiadványt, vagy akár az EP-t, hogy közben a 2007-es munkát nem hallotta, de semmi sem véletlen. A The Devil's Blood is tartani akar valahova, és bizony nem az underground pöcegödrébe, a kor igénye(se)inek kielégítéséhez pedig testét-lelkét áruba kellett bocsátania, így pedig a zenekar már sosem fogja azt az egyensúlyt és rockzenei értelemben vett tökéletességet elérni, amit pályájuk legelején. Tegyük hozzá azt is, hogy csak nagy erőlködések árán lehetne a korai és a mostani szerzeményeket egy műfajba sorolni, első körben ezért volt hiba két demós sláger, nevezetesen a Christ or Cocaine-nek és a The Anti-Kosmik Magick-nek a nagylemezhez idomított átiratát elkövetni. Az összehasonlítás elkerülhetetlen.

   

Kezdjük az előbbi szemrevételezésével, amely legalább élvezhetőre sikerült. Az énekhanggal talán még egy fokkal elégedettebb is vagyok, mint az eredetiben, sőt, a dal hard rockos, „steppenwolfos” jellege megmarad. Az 2009-es verziónak azonban mégis van egy kellemetlen, kapkodós, elsietős karaktere, ami nem teszi már olyan vonzóvá. Nem is beszélve arról, hogy a hangszerelés modern mivolta, a jól hallható, pattogó basszus, a másodszerepben tengődő ritmusgitár mégiscsak más dimenzióba helyezi a dalt. Nem bukta, de nem volt jó ötlet. A The Anti-Kosmik Magick a The Devil’s Blood történetének a kezdete, keresztmetszete, és ha muszáj lenne választani, bizony a legjobb daluk is egyben. Ennek megfelelően epikus, tökös, szenvedélyes, minden, ami kell. Röviden, az a baj az átirattal, hogy még epikusabbra, tökösebbre, szenvedélyesebbre akarták gyúrni. Ez nem sikerült (nem is sikerülhetett volna), helyette fárasztó, töketlen és cukormázas.

Az új dalok viszont passzolnak az új világba, nagy hiba ezzel nem történt. Az intro után nyitó Evermore-ra kb. ugyanaz igaz, amit az I’ll be Your Ghost kapcsán már a kislemez-ismertetőben leírtam. Lendületes és slágeres, a hosszú szavatosság viszont nem garantált. A korong egyik részét ezek a fajta szerzemények alkotják: a tempósabb, ritmusközpontú, tűzrőlpattant darabok, ezek mellett pedig a melankolikusabb, lassabb, de szintén ritmusközpontú tételek hallhatóak.  Összeségében, ha nem is másodrendű a a riffek szerepe, de igyekeznek minden szegmenset a kemény dob/basszus összjátékkal felerősíteni, amely általában jól sikerül, főleg a hajlakkszagú Queen of My Burning Heart esetében, amit ha Jacko énekelt volna fel, simán felfért volna a Bad albumra.

Még nem értek véget a szentségtelen kijelentések. Az Angel’s Prayer pl. egy gusztustalan, balladisztikus ömlengés, amelyet nem egy alkalommal akaratlanul is olyan vállalhatatlan bandák előadásában vizionáltam, amiket megnevezni is szégyellek. Azért annyit kimondok: szerethető ez is, őszinte naivitása ad egy olyan pluszt, ami miatt éppen nem esik át a ló rondábbik oldalára.

A The Time of No Time Evermore egyik érdekessége, hogy van két dal, amelyek érezhetően töltelék szerepet töltenek be (Feeding The Fire With Tears And Blood, Rake Your Nails Across The Firmament) ennek ellenére mindkettő kerek egész és élvezhető, ha nem jobban, mint a feltételezhetőleg nagy műgonddal megírt House of 10.000 Voices.

Itt vagyunk hát az igazság kapujában, a sátán ezúttal nem jött el, de apró, gonosz manócskáit elküldte maga helyett, akik szétosztottak egy rakat szórólapot, és biztosítottak róla, hogy uruk még mindig nagy szeretettel és odafigyeléssel van hívei iránt, csak ugye éppen sürgősebb dolga is akad, mint minden pöttömnyi szeánszon megjelenni. Node, emiatt igazán kár volna búslakodni, kárhozatunk ugyanúgy garantált.

rtp



7.5/10

 

myspace.com/thedevilsblood