Az előző alkalommal (Antikosmos) kihagyott lehetőségről beszéltünk, a Dissection utáni korszak északi, dallamos black metaljának üres trónszékéről, amit elfoglalhatott volna az Arckanum (félreértések elkerülése végett: nem annyira zenei párhuzamról, mint jelentőségről van szó). A helyzet tehát kimaradt, a lövés elakadt a hosszú üresjáratokon és tölteléknótákon, az anyag lényegi részének rövidségén. Shaamatae vette az adást, időben kapcsolt, tőle teljességgel szokatlan gyorsasággal lecsapott a labdára, újra tüzelt. A közönség már megint alapművet ünnepel, bent látja a labdát a kapuban, de nézzünk oda jobban, megint nem sikerült, az oldalháló rezzent csak.
A ÞÞÞÞÞÞÞÞÞÞÞ pont, mintha csak a szerző olvasta volna a kritiká(n)kat, egy alibi-ambient átkötéseket majdnem teljesen mellőző, lecsupaszított, 50 percen át sodró mű. Elvileg pont olyan amilyennek lennie kéne, azt leszámítva, hogy mégsem elég jó. Egyszerűen a Boka Vm Kaosban és a Kaos Svarta Marban erősebben volt jelen az a tűz, amiből még az Antikosmos kisszámú jobb pillanatába is jutott. Itt is jelen van, nem tért rossz útra Shaamatae, de ahogy az Antikosmoson és a rövidebb hosszúságú anyagokon is, csak pár dalban. Lehet, több a kézzelfogható zene az új lemezen, mint elődjén, jó dalból viszont pont ugyanannyi van. A nyitás (Þorhati) kiváló, az előző lemez újítását, a thrashes témák bevetését folytató (Þann Svartís) is rendben van, innentől azonban egyre hígabb a leves. Mindez a hanyatlás nagyon nem látványos. Hallgassuk tovább a lemezt. Kellemes. Élvezhető. Most tegyük be a „Capitvlvm IV: Bafomet” című régebbi dalt. Ugyanaz az fenyegető hangulat, ugyanaz a tipikus, jellegzetes sikálás, ami már önmagában olyan jó, hogy a zene egész is annak mondható. De egyszer csak rátaposnak, még egy fokozattal feljebb nyomják a pedált, a dal kitör. Az alap ott is átlagos, papíron, a Kaos Svarta Mar-t anno pont emiatt az átlagosság miatt jutalmaztam 7.5 ponttal, tévesen, a dalszerzési minőséget a maga teljességében nem realizálva. Ez a dalszerzési plusz most tényleg hiányzik, a dalok végére rakott felpörgések, felgyorsulások, duplázások, ahogy két egymást követő dalban, a Þursvitnirben és a Þjobaugvittrben is történik, ezt a hiányt nem pótolják. Hogy még mibe tudok belekötni az általánosságokon kívül? Egy felesleges átkötés megint van - Þjazagaldr – és az utána következő Þa Komu Niflstormum című, majdnem 8 perces monstrum első 3 perce is működésképtelen hangulatfokozás. A lemez utolsó 3 tétele sem váltja meg a világot, ha nem is rosszul, de a bevett és túlságosan is jól ismert Arckanum alap-trükkök sülnek el újra.
Az biztos, hogy a trónt efféle biztonsági játékkal nem lehet elfoglalni, a Dissection kísértete elűzi a követelőt, majd visszaül a trónra, mely feltehetően így, élők hiányában, üresen áll már az idők végezetéig. Ha ezt a dicsőséget, ami feltehetőleg nem is volt cél, nem is érte el az Shaamatae, önmagában azért még nem vallott kudarcot. Az Arckanum továbbra is egy hiteles bemutatója a Ragnarökot beteljesítő, sötét, pusztító erőnek, mely fokozatosan átveszi a hatalmat a világon, de saját maga is erodálódott általa.
8/10
a’ ördög
