Az Archgoat és a Beherit összehasonlítgatása elkerülhetetlen. Finnország, ’89-93 környéke, anti-muzikalitás, kultikus homály, ős-sátánista brutalizálás. Meg egy közös split CD, igaz, posztumusz. Most, hogy 2009-ben nagyjából egyszerre jelentkeztek friss lemezekkel, pláne aktuális a párhuzam, még akkor is, ha az Archgoatnak ez már a második lemeze az újjáalakulás óta. Ezúttal viszont a különbségeken legalább akkora a hangsúly, mint a hasonlóságokon.
Az Archgoat korábbi munkássága sokkal kisebb méretű volt a Beheriténél, igazából egy EP (Angelcunt) volt a lényegi termés, ezen kívül néhány - akkor még kizárólag - értékelhetetlen minőségben hozzáférhető demós szám létezett. Kísérletezni nem volt sok alkalom, de a jelek szerint már akkoriban sem ezen múlott a dolog, a visszatérés óta elkészült két nagylemez 100%-os vegytiszta old-school jellege egyszerűen kizár mindenféle ilyesmi orientációt. De még a modernizálást is sokkal inkább csak feltételesen lehet ráfogni az Archgoatra, az aktualizálás jobb szó. Annyi az egész, hogy a modern hangrögzítési technika adta lehetőségeket ők sem utasítják mindenestül vissza, tehát mindent jól lehet hallani. Egyébként viszont teljesen leragadtak a ’80-as évek közepén, ott, amikor a black/death/thrash műfajok még nem váltak szét teljesen, amikor még nem alakult ki a fémzenészekben a mára teljességgel kétségbeejtő, folyamatos kétlábgéptaposás iránti beteges fétis, a technika helyett az izmokon volt a hangsúly. Meg amikor a gitárokon bármilyen faék egyszerűségű csavartalan riffet le lehetett játszani, elég volt, ha sikerült az áradó energiát belevinni a felvételbe, és már meg is volt az esszencia.
Kérdés az, hogy a recept mennyire tud működni 2009-ben. A válasz az, hogy alapvetően tud, de sokkal nagyobb erőlködések árán ér el lényegesen kisebb hatást, mint mondjuk tette azt a Sarcófago ’87-ben. A témák nagyon hasonlóak, elsőre zavaróan homogén az anyag, és bár a fíling, a pokoli, romboló érzület végig töretlen, de azért be kell látni, eleinte sok izgalom nem éri az embert. Ugyanakkor, középtájtól érdekes módon nem végképp unalmassá, hanem pont ellenkezőleg, egyre izgalmasabbá válik a lemez. A legjobb dalok között a markáns ritmustémával ellátott Sodomator of the Doomed Venust, a lemezt meghatározó középtempókat helyenként nagyon gyorsra váltó Blessed in Beast’s Bloodot, valamint a többinél egyszerűen markánsabb, a maga kőbuta szintjén okosan megírt Worms Born of Martyrdomot lehet megemlíteni. Ezek ötödikként, hetedikként, illetve nyolcadikként csendülnek fel, nagyban hozzájárulva ahhoz, hogy inkább kellemes emlékei legyenek az embernek a lemezről, sok másik ugyanis pont itt szokott ellaposodni. Míg ezek a dalok ennek a műfajnak a maximumát jelenítik meg, addig a zárás megint inkább a műfaj fonákját: a The Dawn of Antichrist fő témája elcsépelt, szinte teljes mértékben egyezik a magyar Fantom ’Sátán én vagyok’ című dalával. Nem hiszem, hogy ez behatás volna, inkább arról van szó, hogy az Archgoat általában annyira primitív megoldásokkal operál, amik gyakran már konkrétan is el lettek játszva. Gyanítom, ha műveltebb lennék, találnék még ilyeneket a lemezen. (Ráadásul, a Fantom-féle dallal összehasonlítva egyértelmű, hogy a magyar zenekar 20 évvel ezelőtt sokkal többet kihozott ebből a bizonyos a témából.)
Összességében persze ez egy minőségi lemez. Távolról sem új klasszikus, de élőben hatalmasakat tarolhatnak vele a nálunk szerencsésebb helyeken, és azért így, otthon is lecsúszott jópárszor gond nélkül. A mezőny egészét figyelembe véve magasan kiemelkedő teljesítmény, de eldöntve a bevezetésben ki nem mondott kérdést: a Beherit Engramjával vívott nemhivatalos különharcban a Light-Devouring Darkness maradt alul.
7.5/10
a’ ördög
archgoat.com
myspace.com/104017504
kapcsolódó cikkek:
Archgoat - The Whore of Bethlehem (kritika)
