Sosem voltam rajongó alkat, 26 évesen meg időszerűtlen is lenne elkezdeni, de egykezemen is meg tudom számolni, hány olyan figura van az undergroundban, aki több zenekarban, több stílusban, egyenletesen magas színvonalon készít meghatározó műveket, és Sami Hynninen az egyik ezek közül. Géniusz, a maga világában, vagyis a mi világunkban. A Spiritus Mortis viszont nem az ő szüleménye, ő csak kiegészíti a társaságot. Mondtak az első közös lemezre sokan sokfélét, de akik rendesen meghallgatták, azok azért egyetértettek abban, hogy nem Sami neve viszi el a zenét, de még csak nem is a hangja. Meg, hogy nem olyan nagy durranás. Valóban. Nem akkora, mint a Black Sabbath vagy a Reverend Bizarre. Viszont ott van például az az apróság, hogy a 2009-es év 10 legjobb dala közül kettő mindenképp az övék lesz (Rotting Throphy, Heavy Drinker) de talán három is (Perpetual Motion). Ha másnak nem is, de nekem nagy esemény volt, hogy eljöttek.
Abban meg, hogy nézők is jöttek, oroszlánszerepet játszottak az előzenekarok. A Torn From Earthről a Jarboe koncerthez hasonlóan már megint egyéb tevékenységeim okán csúsztam le, a Nadirból viszont már többet láttam, 3-4 dal alapján úgy tűnt, hozták a formájukat, megbízhatóan menetelnek előre. A készülő, - ezen a néven - harmadik nagylemezük remélem újra kicsit színesebb lesz, mint a nagyon szigorúra és kicsit egysíkúra vett második, ami azért szintén minőségi anyag. A közönség vette a lapot, a stabil mag mozgósítódott.
A Korogért szerintem majdnem annyian jöttek, mint a főzenekarért, mostanában, Sebestény Balázs időszakos disszidálása óta annyira sűrűn nem játszanak, ez viszont nem csak az érdeklődésen, de a teljesítményen is meglátszódott. Akadozott a gépezet, na, aki közelről látta a színpadi eseményeket, világosan érzékelhette, hogy volt némi feszültség, és erdei kirándulás sem egy volt, ahogy ezt a frontember Kolos is többször megemlítette. Ebben elsősorban gitárosok jeleskedtek, a basszusgitárosként visszatérő Krisztián pedig rajtuk idegeskedett. Ezzel együtt a Korog zenéje, dalkészlete van annyira minőségi, hogy még ez se tudja lényegesen lerontani az élményt, és a közönség is elégedett volt, sőt többet is akart. A szórványos „Vissza! Vissza!” kiáltásokat azonban az ingerült tagság figyelmen kívül hagyta.
Mint a bevezetőben említettekből már kiderült, ez a zenekar nem Sami Hynninenről szól. Egy koncert viszont mindig a frontemberről. Úgyhogy most mégis ő kerül megint a fókuszba. Kíváncsi voltam, milyen alkat lehet, én egy jóval hűvösebb fazonnak képzeltem, láttam több videót, volt, ahol visszafogottan bólogatott a zenére, de volt, ahol szenvedélyesebbra vette a figurát, és én reméltem, hogy most inkább a második forma érvényesül. Így is történt, de ekkora pörgésre azért nem számítottam. Nyitásként (Divine Wind, korábbi dal, energikus, direktebb fajta) stílszerűen ő is előadta a kamikázét, pohár szét a homlokon, üvegcserepek repülnek, vér folyik, aztán diszkógömb-letakarítás a plafonról - a hely szelleméhez híven tehát vérbeli punk buli kezdett kialakulni. Ekkor, bevallom őszintén, az interjú vonatkozó része miatt kicsit megijedtem, hogy tényleg beigazolódik a jóslat, és itt fog meghalni, de ő nem próbálta fokozni a rombolást.
Ehelyett a zene élvezetébe próbálta bevonni a közönséget, a saját Spiritus Mortis-rajongását élte ki - még a Reverend Bizarre időkben meg is énekelte egyszer mostani bandáját, a Godess of Doom című dalban, ennek hitelességét tehát aligha vonhatjuk kétségbe. És ha a cirkusszal el is veszítette a közönség egy részét, a nagyobbikat megnyerte, bevonta, és így működött a koncert, a két héttel korábbi Sólstafirral bulival ellentétben szeánsszá vált. És lehet, hogy Adalbjörn Tryggvasson kurvára elégedett volt, hogy ilyen fasza klubokban léphet fel, mint a Diesel, például a jóval szerényebb (és barátságosabb) Pogo Loco helyett, de az, amiről az élő zene szól, az itt valósult meg, és még "szabad improvizációk” sem kellettek hozzá. Nem arról van szó, hogy elhittem, hogy saját bevallása szerint is csöves-gyanús Sami egy Jim Morrisson szintű ikonikus sármőr, de a doom metal nem is erről szól, Ozzynál meg nem volt nagyobb seggfej ő sem, farokfogdosással, Jézus Krisztus-pózzal együtt sem. Ami meg a közönség nőtagjainak letámadását illeti, annyira komoly az sem volt, afféle ölelgetés, hippis barátkozás volt inkább. („We love you all!” - ismerős?)
Mindeközben pedig, vérprofi módon, többé-kevésbé ittas állapotát feledtetve, kristálytisztán ugyan nem, de feszesen és erővel telten énekelt. (Egy héttel későbbi koncertfelvételek tanulsága szerint utóbb Lemmy-szintre rombolta hangszálait a turné, remélhetőleg nem véglegesen, úgyhogy mi még bőven jól jártunk ezzel az állapottal.) Erre a feszességre és erőre szükség is volt, ugyanis az összeszokott, veterán testvérpáros (az emblematikus hózentrógerrel felszerelt, testes Jussi, és basszusgitáros testvére, Teemu Maijala) és két fiatalabb társuk ugyancsak feszesen és ízesen játszotta a minden szempontból változatos (régi-új, gyors-lassú, doom-heavy) setlistet. Én persze, ha ebbe belepofázhattam volna, egy dolog tekintetében biztosan másképpen rakom össze a listát: a fent említett Perpetual Motion mellőzése számomra érthetetlen, de akkora baj nem volt. A szaggatós-fejletépős, címéhez méltó Rotting Throphy és a dallamosabb, blúzosabb lecsúszás-opus, a Heavy Drinker adta magát mint két potenciális tetőpont, de a My Dying Bride helyett megírt Death Bride és a Reverend Bizarre-hatású Curved Horizon is kiemelkedően jó dal, ahogy az ezeréves Baron Samedi sem kevésbé az.
Az viszont komolyan meglepett, hogy a Man of Steel mekkorát ütött így élőben. Egyértelmű volt, hogy lemezen kicsit üres, hiányzik a csavar, ami ugyan itt sem volt meg, azt leszámítva, hogy nagyon helyesen nem nyitásként adták elő, hanem a ráadás előtti utolsóként. Csavar helyett az élő előadás energiája vitte el a hátán a dalt, meg a közönség együttélése. Visszanézve a videót, különösen lúdbőrös élmény hallani, ahogy egyszerre több torokból csendül fel az „Unbending, Unbreakable” sor a kiállásnál. Itt már tényleg tetőzött a felhevültség, olyannyira, hogy a ráadásban (Rise from Hell) a közönség egy hölgytagja levette a pólóját, felmászott a színpadra, és teljes mellbedobással megpróbálta levenni lábáról a frontembert. Ahogy egy nézőtársam megjegyezte, egy 18-as karika itt érni kezdett, ám komolyabb dolog nem történt, bizonyítva, hogy minden elmebaja ellenére Sami azért bizonyos dolgokkal nagyon is tisztában van, így a színpadon önfeledten tomboló metalrajongó metalzenész szerepének végső határaival is.
Ja, és amúgy is, egy koncert előtti csevej során elmondta: a kis mellekre bukik.
a’ ördög
kapcsolódó cikkek:
Spiritus Mortis - The God behind the God (kritika)
Interjú: Sami Hynninen (Reverend Bizarre, Spiritus Mortis, The Puritan, Opium Warlords)
