Érdekes kettősség jellemzi a hosszú várakozás után nagylemezzel előálló Veér (korábban Ravenshades) gárdáját. Minden előzményt figyelembe véve egy patinás zenekarról beszélhetünk, amely bizonyos formában már az előző évtized végén aktív volt, ebből következően pedig vérbeli old school mentalitásra utal, hogy ennyit vártak - talán túl sokat is -, ilyen alaposan kiérlelték első hosszabb lélegzetű anyagukat, miközben tudjuk, hogy ma az évenkénti két nagylemez, 3 EP és 5 split az általános. Ugyanakkor zenéjük követi a trendeket, pontosabban figyelemmel van a black metal történéseire, sőt ezzel a fajta nagyvárosi black metallal eddig nem nagyon találkozhattunk az országban. Nagyvárosi alatt természetesen elsősorban nem azt értem, hogy helyszín szempontjából a fővárosban íródott, hanem azt, hogy a városi környezet határozza meg a maga visszásságaival a zene arculatát.

Valamiért nálunk az új moslékra nincs igény a zenészek részéről. Vannak true underground zenekaraink, akik jól-rosszul teszik a dolgukat, vannak pogány-nacionalista-természetimádó bandák, aztán van a kommersz szemétnek is egy-két képviselője, legutóbb például a Damned Spirits' Dance jelentkezett lemezzel, de ki tudja, miért, a hazai színtér nem követi le (zeneileg), hogy mi zajlik a világban. Félreértés ne essék, ez nem hiba, nem kell itt a nyugat seggét nyalni, csak egy kicsit zavaró, mert érdekelne, mire lennének képesek a magyarok a körbehype-olt, aktuális nyugati underground hősökhöz képest. A Veérről például elmondható, hogy tisztességgel helytállt, és elég szerencsétlen, hogy egy nevenincs kiadónál volt kénytelen(?) megjelentetni a CD-t, mert ennél több van a számokban. A zene hiteles, viszont sokkal nyitottabb annál, hogy csak a black metal vájárok elé legyen prédaként odadobva.



A korai időszak hagyományosabb megközelítésű muzsikája után a 2004-es Blood, Still Warm demó jelentette az első lépést a mai Veér irányába, mert azon már az akkor leginkább a Carpathian Forest által hirdetett rockos black metal jelent meg. Azóta millió hasonló zenekar létezik, sőt annak idején sem a CF volt az egyeduralkodó, de Magyarországon ez mindenképp váratlan húzásnak számított. A váltásnak valószínűleg köze volt a demó borítóján vigyorgó, az énekesi posztot átvevő Doktor K.-hoz (időközben Jim Jonesra változtatta nevét), aki korábban a Koprofaagia nevű sokk metal banda egyik ötletgazdájaként vált ismertté. (Sajnos a Koprofaagia folytatása azóta is várat magára.) Ezután következett az MMV split a rövid életű Ater Tenebrae-vel - amely máig hazánk egyik legjobb true zenekara volt. Erről a kiadványról két számot mentettek át a mostani nagylemezre, de még a "Blood, Still Warm"-ról is szerepel egy dal, tehát nem véletlenül emlegettem kiérleltséget.

A Measure of Waste profi munka, ha valaki szeretne belekötni, túl profi. Én viszont a zenei részét nem nagyon tudom kikezdeni, ha valamit fel lehet hozni hibájául, akkor az a kései megjelenés, mert 3 éve jóval nagyobbat ütött volna nemzetközileg is. Na nem a számok romlottak meg, hanem túl sok lett a vetélytárs, de hát van megoldás: el kell őket pusztítani. A szerzemények világos szerkezetűek, nincsenek bennük váratlan megoldások, rockos húzás annál inkább; a gitárosok néhány riffel operálnak dalonként, a tempó többnyire közepesen gyors marad. A black metalos oldalt erősítik az alkalmankénti torzított akkordbontások és a címek alapján Jim Jones szövegei - mivel kinyomtatva csak homályos részletek szerepelnek a borítóban. "Hol marad itt a mocsok?", kérdezhetné az olvasó. Valóban, önmagában ez nem egy gonosz album - pláne a külföldi vetélytársakkal összevetve -, és azt sem hiszem, hogy a koncertekre odavarázsolják a szarszagú VII. kerület minden fertőjét, legfeljebb erőteljes fejrázást váltanak ki a jelenlévőkből. A Veér igazi erénye abban áll, hogy nem a homályos igényesség rémével kecsegtet, hanem - nagyon helyesen - ennek inverzét célozza meg. Aki nem teljesen idióta, tisztában van vele, hogy nincsenek már ledöntésre váró bálványok, ennek ellenére a black metalnak legalább meg kell kísérelnie transzgresszívnek lennie, mert különben saját magát heréli ki, nem is szólva az itthon kiirthatatlan népművelősdiről, amit egyenesen kultúrrendőrséggel kellene büntetni. A Measure of Waste a bizonyíték rá, hogy ha az irány jó, már tisztességes eredmény születhet, és úgy látszik, nem is kell hozzá nyakig merülni az emésztőgödörbe. Ha külföldi ismerőseink magyar black metal után érdeklődnek, ne feledkezzünk meg róla!

8/10

#Nothing#

myspace.com/veerhun