A Current 93 arról a ’80-as évekbeli Nagy Britanniában virágzó színtérről érkezett, amely a punk bukása után egyfelől a zajos, mechanikus kísérleti zenékben, másrészt a politikus/társadalomkritikus szövegvilág helyett a vallásos, misztikus-szimbolikus megfogalmazásokban látta a továbblépés lehetőségét. Valóban csak színtérről, és nem műfajról beszélhetünk, sok eredeti hangzásvilágú zenekarról, a Psychic TV-től és a Coiltól kezdve a Death in June-on át a Nurse With Woundig. A David Tibet vezette Current 93 a DIJ-hoz hasonlóan leginkább a neofolk egyik ősatyjának tekinthető, ám itt csak a munkásság elenyésző része merül ki az unalmas akusztikus gitárpengetésre érkező szavalásban és (pszeudo)náci polgárpukkasztásban. A szavalás ugyan itt is meghatározó, ám Tibet nem a levegőbe szónokol, mint egy pályát tévesztett politikus, és nem is egy apokaliptikus bárzenész gonoszkodó pózában dünnyög, hanem prófétákat idéző transzban nyilatkoztat ki gyakran értelmetlen, de mindig vitán felül álló igazságokat, az egészséges, de legalábbis normális emberi beszédhasználati határokat olykor teljes zavartalansággal átlépve. Ez a vízválasztó a zenekarhoz való viszonyulásban, ugyanis a zene, - ami nem szimplán aláfestés mindehhez - egy kaptafára való felhúzottsággal soha nem volt vádolható, illetve ha régebben az volt, akkor már egy ideje bizonyosan nem az. Most meg végképp, pláne nem.
Sokan persze pont emiatt fognak rossz szemmel nézni az Aleph at Hallucinatory Mountainre. Úgy fogják fel ezt az ezernyi vendég mellett torzított gitárokban is bővelkedő, egészen szabad szellemben felépített lemezt, hogy a Current 93 túlságosan is jól veszi az idők szavát, hiszen már a Pitchfork magazin is a black metallal foglalkozik, Sunn O))) zümmög a csapból is, stb. De ez hülyeség. Tiszta rock hangszerelésű dalt ugyan már másfél évtizeddel ezelőttről is lehet találni, (Hitler As Kalki), de leginkább az előző, 2006-os Black Ships Ate the Sky címadója, egyben tetőpontja tekinthető a kiindulási alapnak az új lemezen. Igen, eléggé konkrétan doom metalos beütése van ennek a hangmasszának, igen, érezhető az Om konkrét hatása, ám ez egyáltalán nem baj, mert mindez a megszokott odafigyeléssel van beleszőve a Current 93 amúgy is szövevényes hangzásvilágába. A főszereplő továbbra is Tibet, aki ezúttal együtt hullámzik a zajokkal, vonósokkal, és érdekes maszatolásokkal színezett monoton, lassan ismétlődő riffekkel, erőt nyer azok lendületéből, súlyából, és vissza is együtt húzódik velük. Ez jól megfigyelhető a nyitó Invocation of Almostban és az On Docetic Mountainben, a lemez fő darabjában azonban még fontosabb szerepet kap a gitár. A Not Because the Fox Barks a legjobb, leghosszabb és legintenzívebb felvétel a lemezen; ugyan itt is egy darab riff van csak, de az igen súlyos, kemény és domináns, ráadásul nem is csak egy hangból áll, és itt kicsit megbillen Tibet uralma, (!) de talán pont ez is a lényeg, a káosz, az Antikrisztus erői elsöprik az embert. Egy ilyesmi értelmezés legalábbis nem áll távol a Current 93 mindenkori érthető és világos részeinek mondanivalójától.
Úgy érzem ez a három dal a lemez négy érzelmi tetőpontjából három, a negyedik pedig az érthetetlen módon halkra kevert záró As Real as Rainbows, egy nosztalgikus hangulatú zongoradarab némi orgonával, az egyik legmeglepőbb vendég, a pornós Sasha Grey szövegelésével. A köztes számok esetében sem arról van szó, hogy érdektelenek, hanem a hangulatra jellemző az egykedvűség, az elmerülés, a meditáció, a zenére pedig érdekes módon az indiai beütés, ez a két tényező aligha független egymástól. Ebből az egykedvűségből lefelé lóg ki a 26 April 2007, ami kicsit - hülye helyről jön a példa - a Sólstafir-féle nordikus depresszióval áll rokonságban. Paradox módon mégis üdítő pillanatokat jelent.
Azzal nehéz lenne komoly érveket felsorakoztatva vitatkozni, hogy az Aleph… jól sikerült. Azt én viszont megcáfolnám, hogy ez lenne az utóbbi évek legjobb Current 93 lemeze, a Black Ships Ate the Sky szerintem egy átgondoltabb, és mondanivaló tekintetében is kihámozhatóbb, céltudatosabb, ugyanakkor grandiózusabb mű. Továbbá, a lemezt megelőző tavalyi EP, a Birth Canal Blues is egy töretlen ívű alkotás, ami hossza miatt persze ilyen szempontból előnyt élvez. Mindenesetre ez is egy jó irányú, jól kivitelezett lépés. Létezik egyébként egy alternatív verziója, (Subscribers Edition), ami eltérő keveréseket tartalmaz, és vannak előnyei az alapváltozattal szemben, de összességében hasonló végeredménybe torkollik. David Tibet hosszú ideje jó formában van már, és ez egy újabb példa erre.
9/10
a’ ördög
