A Beherit nyíltan az antizenélés motivációjával indította meg tevékenységét a ’80-as évek legvégén. A kritikai oldalon nem is arattak le túlzottan sok babért, ellenben, a manapság relevánsnak tekinthető zenekarok közül jóval több jelöli meg hatásként, mint mondjuk az Emperort. Ezzel nem azt mondjuk, hogy a Beherit fontosabb és jobb zenekar, félreértés ne essék, de az bizonyos, hogy ők nem csak saját maguk számára nyitottak kapukat. És persze, ezek a kapuk nem is a csillagok közé, meg a magaskultúra elefántcsont tornyai felé engedtek szabad utat, hanem pontosan oda, amit megénekelt a zenekar, a pokolba. Ezzel be is lettek skatulyázva örökre, noha második lemezük, a Drawing Down the Moon már igenis egy - elvileg - mindenki számára könnyen befogadható, színes és változatos anyag lett. Ha nem is hibátlan, de alapműnek alapmű. Aztán jött még egy s más (dark ambient, techno kicsapongások), ami már nem igazi csapatmunka eredménye volt, aztán a jegelés, és most, közel másfél évtized elteltével itt a csak röviddel a megjelenés előtt bejelentett, váratlan folytatás.
Az első benyomásom az Engrammal kapcsolatban a megkönnyebbülés volt, a zenekar nem játssza el sem azt, hogy még mindig nem tanult meg zenélni, de azt sem, hogy már megtanult. Nem szól archaikusan az anyag, és nem is törekszik erre: izmos, feszes és erőteljes, de nincsen túlcsiszolva, és bár nem egy forradalmian új perspektívából kapjuk el az extrém metal hangzásvilágát, de mégis, van némi önálló karaktere a produkciónak.
A dalszerzésben ugyanez az elvárásokra fittyet hányó attitűd figyelhető meg. A nyitó Axiom Heroine–ban egy meglehetősen egyszerű, szomorkás szintidallam adja meg az alaphangulatot, nem igazán trve necro cvlt érzésvilág, az ilyesmi tetszhetne az egyszerű népeknek is, ha hallanák, de mégis, ez egy kifejezetten jó szám.
A Destroyer of Thousand Worlds már inkább olyasmi, amit várni lehetett; egy kaotikus hatású war metal riffel támad, olyannal, mint amiket a bevezetőben emlegetett, Beherit-hatású (illetve a Beheritre hatással levő) zenekarok játszanak/játszottak elsősorban Észak-Amerikában. Ezzel egyidejűleg feltűnik, hogy valahogy a tomboló riffek között, talán a hangzás hatására, került valamiféle skandináv hidegség is az örvénylésbe. Egy riff-tár csere után az All in Satan ugyanitt folytatja, egy helyen minimális, de annál ötletesebb elektro-effekttel színezve a gitárokat, és a dob is meglehetősen ügyesen fokozza a dal vége felé a feszültséget. Van még egy ilyen direktebb dal, de ez már a lemez vége felé, utolsóelőttiként szerepel, ez a Suck My Blood, ennek is csak annyi a fő jellegzetessége, hogy jól van megírva, ütős a leállás a közepén.
Érdekesebb színárnyalatokkal a maradék három dal szolgálhat, de hát elárulom, nem fogunk újabb Gate of Nannákat kapni: a Pagan Moon képében egy menetelős Bathory-tiszteletadás csendül fel, a Pimeyden Henki pedig nem véletlenül finn című: a Horna, Satanic Warmaster, Clandestine Blaze, stb. zenekarok vérszomjas, kietlen finn black metal auráját idézi. Ezutóbbi mindenképp érdekesség, hiszen ilyesfajta hangulatoknak nem volt előképe a Beherit, ez jellegzetesen ennek az évtizednek a terméke. Nem mondhatnám, hogy túlzottan izgalmasan sikerültek ezek a kitekintések, de rossznak sem tartom őket, életképes stílusgyakorlatok, sem többről, sem kevesebbről nincs szó. A záró Demon Advance pedig egy hosszú, visszafogottan hangulatos darab, nem nyűgözi le az embert, de gonoszan elnyújtózik a háttérben és pulzálja a kozmikus sötétséget.
Az elmondottakból feltehetőleg kiérzi az olvasó, a lelkesedés nem hág az egekig, de azért tetszetős a Beherit visszatérése. A dalcímekkel kapcsolatban kicsit megerőltethették volna magukat jobban is, az biztos, de zeneileg a Celtic Frost agyonsztárolt visszatérő lemeze sem volt nagyobb durranás. Aki pedig a fekete-fehér borítót kéri számon, meg az ódon ízvilágot, az nyugodtan hallgathatja ehelyett az Archgoatot, de figyelem: jobb riffeket és jobb dalokat ott sem fog találni.
8/10
a’ ördög
