Az egyetlen dolog, ami valóban idegesít a Velvet Cacoonnal kapcsolatban, az a kritikusok és az agyatlan összeesküvésekre fixálódott zenehallgatók hülye találgatása, mérlegelése, viszonyítása, amit ehhez az egyébként szimpla „ne tudják ki vagyok, ráadásul át is baszlak”-attitűdű bandához kerítenek. Nehezen tudom megemészteni, hogy manapság egy BM zenekar ennyire izgalomba tudja hozni az áldott népet, ’s pláne azt, hogy zenéjüket pedig kizárólag csak bulvári mélységekből képesek megközelíteni. Ugyanakkor, ki akar még 2009-ben esszét kiadni arról, hogy hová tart a metál? Egyáltalán: hová tart bármi? Persze, egyszer biztos lesznek holoszemüvegek és terminátorok, de a zene ugyanazokat a spirálokat járja újra és újra, amióta a hangképzés eszközei közé az elektronika is bekerült, és hétszentség, hogy ez így is lesz, amíg csak idegen (értsd.: földönkívüli) megszállás alá nem kerülünk. Kétlem, hogy hátralévő életem folyamán nagy meglepetések fognak érni, az új, tényleges, nemfake VC korong meghallgatásának lehetősége is csak egy kellemes várakozással töltött el, mindenféle elvárások nélkül. Most, hogy ez kifakadt belőlem, lássuk, mennyire versenyképes az anyag.
Elsőre ugyan a Genevievetől meglehetősen távol álló muzsikának értelmezteti magát a P aa opal Poere Pr. 33, de némi odafigyelés után megütik füleinket a kiválóra sikeredett előd jellegzetes akkordjai, igaz, a sűrű, pulzáló riffelést és tempót az örvénylő hatást keltő bontások és lomha tempó vették át. Két rövid ambient tétel kivételével tulajdonképpen semmilyen jegyezésre érdemes eltérés nincs a számok között, ugyanannak a hangulatnak szinte ugyanolyan megvalósítása történik lényegében és részleteiben egyaránt. Utóbbi megállapítás ugyan a Genevieve-re is vonatkoztatható, viszont ezúttal az energia és a lüktetés hiánya miatt vélhetően sokan a lefolyóba küldik majd az új anyagot. Igen, mondjuk ki, unalmas. Unalmas, de nem úgy, mint amikor xy zenekar precíz blastbeatje alá mennek az instant, nagy műgonddal szerkesztett riffek és az azokra kifaragott üvöltések. Ennek a monotóniának vitán felül van preferált hatása, egy állandósult, összpontosított állapotot generál, melynek megértése és feldolgozása egyéb cselekvések végzése mellett érhető el. Így esetemben irodai munka végzése mellett egyértelműen felbukkannak a lemez erényei, míg a tétlen hallgatás során eltűnnek a hangulati élek, nem tömörülnek egyetlen érzelmi csúcspontba a tételek.
A ténylegesen rossz hír viszont az, hogy a korong nem fokozódik sehova, a nyitó „2” című szám egyben az egész masszának a legfogósabb darabja, és ugyan a hallgatás során feltűnik egy-egy emlékezetesebb momentum, összességében csak csúszunk, csúszunk egyre lejjebb, végül érzéketlen bolyongássá válik a kezdeti búskomor hangulat. Ettől függetlenül az örvénylő húzás nem vész el, a cél maga a céltalanság, így értelmetlenné válik annak firtatása is, hogy ugyan vannak-e az anyagon töltelék partíciók.
A mélyre hangolt, zúgássá torzított elektromos gitár bontásait mélyre hangolt, tompa akusztikus gitár-bontások kísérik, amelyet elkeseredett, utálattal teli vokál követ, a gépdob pedig nem is lehetne funkcionálisabb. Érdekesség, hogy bizonyos részeket férfi torokból képezett dúdolás kísér, amely gyakran magává a fődallammá áll össze az összeszedetlen gitárok rengetegében, sokat hozzátéve a P aa opal Poere Pr. 33 arculatához. A Genevieve sűrű hóvihara után ezúttal egy ködös novemberi éjszakában eltévedt, legénység nélküli hajó egyetlen utasaként várjuk a bizonytalan jövőt, vigaszunk pedig csupán a raktárban maradt néhány hordó bor, így örökös kábaságban ringunk tova a lomha hullámokon.
Hogy azért én is adjak a mítosznak még egy kapaszkodót, elmondom, úgy is le lehetne írni ezt a lemezt, mint a Korouva debütjének maszkulin verzióját. Hajós utalások már a borítón is, a dúdolás Miranda nyögéshez hasonlítható énekének hímnemű párjaként is értelmezhető, maga a muzsika pedig ugyanannak a depresszív impressziónak egy alternatív módon keserű verziója. Végtanulságként nem fogom leírni, hogy meddig dagad idén a VC lufi, talán úgy jár majd, mint az, amit a húgom kapott 4 évesen a búcsúba’: őrizgette hetekig, mígnem ráncos, megfáradt rondasággá nem eresztett, végül egy unalmas délutánomon ráléptem. Bocs, hugi.
7.5/10
rtp
starlighttemplesociety.com/velvetcacoon
kapcsolódó cikkek:
Velvet Cacoon - Genevieve (kritika)
Velvet Cacoon - Northsuite (kritika)
