A Masterpiece of Bitternessről írott kritikámban két merész jóslat kinyilatkoztatására is sor került: az egyik, miszerint a zenekar be fog futni, lényegében bevált. A Spikefarm kiadó eljuttatta őket jól kiépített csatornáin keresztül azokhoz, akik vevők rájuk: a metalosok érző lelkületű, szép szavakra és úgymond művészi formákra nyitott táborához.
A másik jóslat szerint én sem leszek kivétel, de ez már nem jött be annyira, elődjével szemben eléggé ritkán vettem elő azt a lemezt. Széplelkűségből egyre inkább alulteljesítek, és ez nem igénytelenségnek álcázott önfényezés, csupán tény. Az új lemez igazán jó példa arra, hogy nem kell valaminek hazugnak, paneles és kommersz szarnak lennie ahhoz, hogy ne béreljen magának állandó helyet a lejátszómban. A Sólstafir nem lett igazán rossz zenekar ugyanis, nem egy nachtmystiumos sell-out a sztorijuk, és még csak azt sem lehet rájuk fogni (teljesen), hogy a mindent elpusztító posztrock-áradat söpörte volna el őket, ugyanis az ilyen jellegű behatásokkal együtt önmaguk maradtak, a Sólstafir-stílus ezúttal is átüt. Nagyjából.
Van, ami elveszett, pl. az igazán ízes, kapkodós dobolás, ami fontos és markáns részét jelentette a zenéjüknek, és a hangzás is jólfésültebb, csiszoltabb lett. A riffelés általában élét veszítette, a két leghúzósabb, legmetalosabb dalra, a Pale Riderre, és a She Destroys Againre is jellemző egyfajta rockos lecsupaszítottság. Ez a kettő lendületes, viszonylag vad zene ezzel együtt is. A Pale Riderben van több a régi Sólstafirból, a She Destroys...-ban több a stoner rock és a vokálban Danzig, eléggé slágeres tehát. Tovább folytatva az ugrálást a tracklistben, a Love is the Devil utóbbinak a párja, szintén slágeres, de nem is csak témák tekintetében, hanem konkrétan 4 perces, verze-refrénes formátumban íródott, és ez nem áll túl jól neki. Ez a lemez leggyengébb eresztése, együtt a címadó Köld szedett-vedett, erőltetett öndefiníciós/mindent egybesűrítős kísérletével, mely jó ötletei ellenére erős irányvesztettségről tanúskodik. A többi dal már túllép ezen, és minden eddiginél messzebbre távolodik még a tág értelemben vett keményzenétől is: korai progresszív rock megoldások keverednek az ambient és a posztrock műfajok zeneszemléletével. Merengés tér és idő horizontjain, szemlélődés, természetrajz. A legjobb talán a nyitó 78 Days in the Desert, ahol pont ezek a dolgok hallhatóak, anélkül, hogy akárcsak nyomokban benne lenne az a gyomorforgató értelmiségi rácsodálkozás a természetre, meg a sokszínűségre, a körforgásra, meg minden ilyen szentimentális dologra, ami a posztrockban annyira undorító. Eleve, egy kősivatagban járunk, ami már rögtön nem annyira csepegős, ráadásul bőrruhában, Hörlivel, sávos-csillagos zászlóval a nyereg mögött. Ideális nyitódal. A lemez vége felé szereplő merengő hármas – Necrologue, World Void of Souls, és Goddess of the Ages – inkább befelé forduló, és mint ilyenek, igencsak megterhelők, érzelmileg. Az ember vagy nagyon befordultan tudja élvezni, vagy egyszerűen dühös lesz és kivágja jó messzire.
Igazából az egész lemeznek ez a helyenként túlzottan direkt, máshol túlzottan drámai szenvedés a meghatározó jellege, és talán ennek az anyagnak kellett volna a Masterpiece of Bitterness címet adni - bár a masterpiece még így is túlzás lenne. A pontszám lehetne magasabb is, ha azt a helyzetet venném figyelembe, amikor az ember tudja élvezni ezt, de messze nem ez a leggyakoribb helyzet.
7.5/10
a’ ördög
