Ezekben a pusztító járványok rémálmától és rettegéstől vészterhes napokban igazán stílszerű, hogy a Peste Noire friss lemezét vegyük sorra, de vannak ennek egyéb okai is. Például az, hogy bár a P.N. kb. a harmadik legnépszerűbb francia black metal zenekar a Deathspell Omega és a Blut Aus Nord mögött, mi mégsem írtunk róluk eddig egy sort sem. Ez talán meglepő, de azért nem véletlen.
Bár az imázs, a koncepciók iránti vonzalom a másik két bandánál is fontos része a produkció egészének, de a Peste Noire esetében az egésznek nagyobb súlya volt, mint a zenének. Ugyan sok helyen olvastam őszinte lelkesedést tükröző sorokat utóbbiról is, de én úgy látom, hogy a rajongóik azokat a hangulatokat érzik bele, aminek érzésére olyan nagyon vágynak, és amire rávezeti őket a banda. Ebben nagyon profik, kevergetik a sötét középkor iránti nosztalgiát némi nácizmussal, tradicionalizmussal, ezotériával, valamint természetesen sátánizmussal és obszcenitással, úgy, hogy mindeközben még a kalóz-black metal imázst is lestoppolták maguknak. Ennyit arról, ami eddig volt.
A Ballade Cuntre lo Anemi Francor egy hasonló című Villon ballada címének sejtéseim szerint obszcénné tett parafrázisa. Ilyesmi könnyen kinézhető egy társulatból, ami olyan debil poénokat enged meg magának több ízben is a lemezen, mint mondókák és énekek kánonban való károgása és hasonló baromságok. Ezek nem túlzottan szórakoztatóak, már elsőre sem, de a lemez számos tekintetben igenis előrelépés a korábbiakhoz képest. Radikális sablonmentesítés történt, tuka-tukák, felesleges blastbeatek nem fárasztják már a hallgatót. A riffek meg, hát, ugyan annyira nagyon nem javultak fel, ám az ötletesebb és a koncepcióhoz sokkal jobban illő – szellős, szabadabb, históriás ének módjára, szövegi tartalommal összefüggésben terjengő – dalstruktúrák kevesebb témát igényelnek, a jobbaknak pedig nagyobb teret engednek a kibontakozáshoz.
Azt is mondhatnánk, ez betorzított középkori/reneszánsz műnépzene károgással kísérve, nem is igazi black metal, de ez nagyon rútul hangzik. Mondjuk inkább azt, hogy az Ulvernek is sikerült korai lemezein mindenféle csavarosság és egyéb nélkül giccsmentes műnépzenét, illetve folk/metal egyveleget létrehoznia, és valami ilyesmi történik itt is. Külön bravúr, hogy az ezúttal óvatosan adagolt thrash metal hatások is illeszkednek ebbe a furamód működő elegybe, így pl. a Rance Black Metal de France című dal az egyik legjobb a lemezen, a belerecsegtetett ősmetallicás riffjeivel, de a La Mortaille!-ban is hallhatunk Mercyful Fate hatásokat.
Ezektől persze még nem lesz ez a lemez sem sötét, sem gonosz, sem igazán obszcén. Némi nosztalgia ugyan van benne, de inkább egy minden nyilvánvaló borzalmával együtt is reménytelibbnek tűnő időszak idézetik fel. Ez azonban nem baj, most már legalább érezni valamit.
7.5/10
a’ ördög
utólagos megjegyzés:
Hallgatásról hallgatásra egyre ellenállhatatlanabb az anyag, és bár pocsék előzményei fényében a kritika írásakor nehezen volt hihető, de ez egy alapmű.
9.5/10
a' ördög
