Az utóbbi időkben nem volt sok szerencsém a zenével. Vagy 1-2 dal tetszik a lemezekről, a többi erősebb-gyengébb töltelék (ebből a kategóriából a Waningé volt a legemlékezetesebb), vagy eleve pár dal alkotta kislemezről van szó, ahol az egyenletes színvonalat a terjedelem visszafogása biztosítja (Svest, Furia). Vannak olyan bandák is, mint az Armanenschaft, akiknél erről nincs szó, a színvonal lemezhosszban egyenletes, ám a hosszú távú, mélységi tartalékok hiányoznak: nem lehet új dolgokat felfedezni egy idő után. Vannak még a legutóbb emlegetett, korrekt, egységes, de tűzbe nem hozó lemezek (Witchcraft, Funeral Mist), és olyanok is, ahol az irányvonalat sikerült olyanra belőni, hogy a az eredmény hidegen hagyjon (Sólstafir). (Léteznek továbbá mindenhogyan szar lemezek is, de ez azt hiszem, senkinek nem újdonság.)
Hosszú idő után a Cobalt idei produktuma az első, ami kilóg a sorból. Nem hibátlan ez sem, egyelőre legalábbis még nem sikerült maradéktalanul megfejteni, ám a nagyobbik része képes eufórikus öröm kiváltására, kisebbségben vannak rajta az értetlenkedésre okot adó dalok. A tartalom, a súly, az erő és az izgalmas, de valódi dalstruktúra iránti formai követelmények nagymértékben kielégülnek a Ginen.
A zenekar 5 évvel ezelőtt mutatkozott be a War Metal című, viszonylag egysíkú és aprítós lemezzel, mely mindezen tulajdonságaival együtt kiállta az idő próbáját, és bármelyik Marduk-anyagot miszlikbe tudja szedni. A már általunk is bemutatott Eater of Birds-ön jelentősen változott (bővült) a zenei eszköztár és látóhatár, a harcias hangvétel azonban megmaradt, és mostanra sem veszett ki. Mondhatnánk, hogy nem csoda, hisz a zenekar énekes-gitárosa, Phil McSorley hivatásos katona, pillanatnyilag Irakban teljesít szolgálatot. Ennél a valóság persze bonyolultabb, ugyanis hivatásbéli elfoglaltságai miatt ezen a lemezen McSorley tevékenysége a vokálok produkálására szorítkozott, minden egyebet a duó másik fele, Erik Wunder alkotott meg (mégis Csoda van a dologban, haha).
Erik Wunder egy roppant tehetséges ember a jelek szerint. Ez azonban, mint már sokszor bebizonyosodott, manapság könnyen kevés tud lenni. Talán szerencse, hogy társának hivatása miatt a Cobaltból nem lehetett profi zenekar, turnékkal, mókuskerékkel, végső soron zeneipari betagozódással. Szóval a harcias hangvétel iránti vonzalom nem csökkent, nem békültek ki a világgal, a Gint két híres harcos-lázadó művész-katona (és alkoholista) emlékének ajánlják: Ernest Hemingwaynek és Hunter S. Thompsonnak. Lehet filozofálni arról, hogy a háborúk végső soron értelmetlenek, a katonai életvitel pedig legalább annyira menekvés a hétköznapi élet céltalansága elől, mint amennyire szembenézés a sorssal és a halállal, de az mindenesetre biztos, hogy a jelenlegi(?) világban bántóan elérhetetlen egyenességgel és határozottsággal bőven ellátja az embert.
A lemez érzésvilága nagyjából ezek között a gondolati jelzőkövek között mozog. Van két dal, ami egyszerűen elsöprő energialökettel szembesíti az embert: az Arsonry és a Two-Thumbed Fist. Ez úgy válik igazi bravúrrá, hogy egyik sem primitív, vagy egyszerű, a lemezen több helyütt megfigyelhetők toolos ritmusok, és témából sem egy-kettő akad dalonként. Utóbbi szám felér egy kisebbfajta kiképzéssel, aki sportol, vagy végez bármiféle, számára értelmes fizikai munkát, érezni fogja, ahogy pumpálódik belé az a lelki alapmatéria, ami lehetővé teszi az extra energiatartalékok mozgósítását, és aminek anyagi megnyilvánulása az adrenalin.
A Landfill Breastmilk Beast EP-ről ismerős Stomachról már volt szó bővebben, itt az intrója hosszabb, és külön van vágva (Throat címen). Nekem ez a tavalyi év egyik legjobb dala, az előbb említettekhez képest ez kevésbé közvetlenül sulykolja az erőt. Több a kétség, a tépelődés. Ezt a vonulatot a Pregnant Insect teljesíti be, no persze nem akusztikus gitárral, leállással és szenvelgéssel, ellenkezőleg: ez egy roppant brutális dal, még Jarboe - ezúttal valóban hallható, a Swans-féle Mother/Father-t elég konkrétan idéző - vendégszereplésével együtt is az. Maguk a riffek szerteszét mutatnak, és nem eklektikusságukban, vagy azért mert nem elég feszesek. Összeáll a dal, csak nem egy irányba mutat, nincs egy zászló, egy végső cél, az ezek iránti hiábavaló igény ütközik az ember harcos szellemével.
Tetszik még a nyitó Gin is, ami egy nehezebben érő darab, és jó a The Old Man Who Lied for His Entire Life című átkötés is, valamint a jelöletlen bónuszdal a végén, ami hallás alapján vasúti síneket építő rabmunkások éneke lehet, és bár már ennyi alapján is lehet sejteni, de tényleg tökéletesen illik a lemez szellemiségéhez. A maradék három dal? Hát, igazából meglátjuk. Én jó párszor végig fogom még futtatni a Gint, lesz még lehetőségük a bizonyításra. Egyelőre hiányolom a kapaszkodókat, de volt már olyan, hogy amiben nem találtam meg elsőre, az tetszett végül a legjobban. Igaz, nem mostanság fordult ez elő, de ilyen szintű lemezek sem mostanság készültek sűrűn.
9/10
a’ ördög
myspace.com/stinktown666 (hivatalos myspace-oldal)
