A Blut aus Nord is csak egy zenekar a sok közül. Sokaknak és sokféle véleménye van zenéjükről, egyesek mit sem tudnak róla, mások érdekes egzotikumnak tartják, vannak, akik szívesen merülnek el világukban. Idővel ez a csapat is kinőtte a legmélyebb underground katakombáit, adtak ki fontos és közepes lemezeket is, elkezdték tágítani saját határaikat, ellátogattak egészen bizarr helyekre, a zenét eszközzé alakították, ecsetté, vászonná, festékké, valamint modernebb képrögzítő készülékekké. Szóltak a dalok múltról, létezésről, az elméről, játszottak kifinomultan, ipari hangzásokkal, kísérletezve és igazán nyersen is, mindeközben eltelt 15 év, és a kör bezárulni látszik.
Lépjünk vissza két esztendőt. A tavalyelőtt kiadott Dissociated Human Junction split három rövid szerzeménye eddigi legbárdolatlanabb felvételük volt; a már elvárt tagcsavart riffelés legkevésbé kiforrt verzóját végre gyors és pulzáló tempóval látták el, nem a szétesett, tört ritmusok szedték ízeire a dalokat. Ridegen gonosz és rettenetkeltő darabok. Akkor úgy gondoltuk, igen ez lesz a helyes út: az őrület láncainak meglazítása. A káosz öntvénnyé formálása után a szikár puritánság mutatott a jövő ösvénye felé, és jóllehet elsőre nem így tűnt, de mégiscsak a tempók kiegyenesítése mutatott utat a mostani letisztultság irányába.
Az ezt megelőző nagylemez, amelyről szót még nem ejtettünk, az Odinist címet viseli. Hogy ez az elnevezés utal-e a régmúlt felé való kanyarodásra, nem merném kijelenteni, azt viszont igen, hogy a MoRT-féle massza helyett már különálló, megjegyezhető tételek szerepelnek az utódon. Erénye nem csak ennyiből áll ugyan, viszont összességében mégis csak egy erős közepes lemez, mely nem utolsósorban egy tökéletes darabot mégiscsak tartalmaz. Meglátásom szerint az Odinist a megvalósítás és a dalok jellege közti egyensúlytalanság miatt lett marginális jelentőségű, pedig, ha valami, hát a törekvés az egyensúlyra mindenképpen érződik a 2007-es korongból. Ne próbáljuk már instanttá tenni ezeket az alapjaiban egyáltalán nem egyszerű témákat, majd ha jönnek az igazi dallamok, akkor passzol hozzá a rokokó keret.
A Dialogue With the Stars megjelenése előtt már voltak információink az aktuális kereteket és egyebeket illetően, rendesen meg is riadtunk a „technikás, progresszív black metal” címkétől, amelyet a kiadó a sok buznyák figyelemének felkeltésére szánt. Szerencsére a valós helyzet, ha nem is távol, de azért megnyugtató távolságra van ettől a borzalomtól. „Mind a disszonáns hangzatok, mind az indusztriális beütések hiányozni fognak a Dialogue-ról. Helyette a '96-os datálású előző fejezet "magasztos vénájában" íródtak az új dalok.” - idézem a francia zenekar vezetőjét, Vindsvalt. Megvallom, az előző fejezetet csak az elmúlt hetekben hallgattam meg először, méghozzá pont az új lemez kapcsán, de aki ismeri az új és a régi BaN-ot, egészen biztos, hogy nem a korai időszak fog először eszébe jutni. Először is: túlságosan jellegzetes az, ahogy a The Mystical Beast of Rebellion óta játszanak, másodszor pedig, nem tűntek el a disszonanciák, csak kevésbé gorombák, befelé fordulók. Igaz, ami igaz, indusztriális betétek nincsenek, és a „magasztosság” is többnyire helytálló, azonban, ahogy a Fathers of the Icy Age inkább egy-két korai svéd death metal lemez reszelős soundja felé közelít, úgy a Dialogue With the Stars egyszerűen a zenekar sajátjáé, pont annyit változott csupán, mint eddig bármelyik egymást követő lemezük esetében.
Az igazi kérdésre azonban még nem válaszoltam. Szeretném azt mondani, hogy igen, némi tévelygés (bár annak sem nevezném az elmúlt éveket) után végre egy örökérvényű lemezt készítettek el, megtalálták a nekik való hangot, de ez nem fog megtörténni. Mindamellett, a Memoria Vetusta II több, mint egy korrekt alkotás, nagyon is érdemes hallgatni: mindenféle nadrágba élvezés nélkül, de van több olyan pillanata, amely valóban, tisztán emelkedett. Azonban, amíg ezekhez eljutunk, nem a permanens, kitörni, felszabadulni vágyó feszültség vezet, és ha már ebben a világban szeretnénk mozogni, ezt némileg szükségesnek tartom. Már nem a földalatti nekropolisz labirintusaiban bolyongunk, a csillagokkal szeretnénk társalogni, amelyekhez a legrövidebb út egyenesen vezet, nincs idő a halandók bóklászására. Másrészt a tények elárulnak mást is, méghozzá, hogy Ariadné fonalát a csapat már a kezében tartja, ami, ha elég erejük maradt, elegendő kell legyen a kijárat fényéhez való eljutásra, mely egy újabb fejezetet nyithat meg számukra. De a Blut aus Nord is csak egy zenekar, sokaknak sokféle véleménye van velük kapcsolatban, és egészen biztos, hogy számos embernek úgy lesz tökéletes a Dialogue With the Stars, ahogy van, illetve úgy nem, ahogy meg sem hallgatják majd.
Egyetlen aprósággal szeretném kiegészíteni a fentieket, nevezetten, hogy a zenekar történetében először zavart a dobgép, mivel ezekhez az élettelibb szerzeményekhez bántóan statikusan, döglötten társul a ritmusok hangja. Ha nem így lenne, fél ponttal még talán többet is érne a lemez. De ebben még nem vagyok biztos.
8/10
rtp
kapcsolódó cikkek:
Blut Aus Nord - The Work which Transforms God (kritika)
Blut Aus Nord - MoRT (kritika)
idióta weboldal:
