„Waning is a concept; a concept of nothingness, of being lost and without direction or purpose. That concept should be familiar to most of you, and requires no elaborate explanation - it is in the air you are breathing, in the thoughts you are thinking and in the lives you are living. It is what drones are built of, feeds upon and are attached together with. It is insignificance and its color is grey.” – waning.se

Hullámzó hatást sok depresszív black metalt játszó zenekar képes kiváltani, sőt, ez a műfaj lényege, de hogy a hullámok ne csak két dimenzióban liftezzenek az ember lelki szemei előtt, hanem rá is zúduljanak az emberre, az már kevesebbeknek jön össze. A svéd Waning újonnan érkezett a színtérre, és bár mind az öt tag kipróbált, esetenként több lábon álló muzsikus, nevet ezzel a projekttel fognak szerezni maguknak.



A kellően rövid intro ((Mensch)) után érkező Shades of Grey az, amikor a fenti megvalósul: a hullámok átcsapnak a fejünk felett, a remény elvész, és minden annyira tökéletesen kilátástalan, hogy az már kisebbfajta katarzist okoz. Mesterien van felépítve a dal, egytől-egyig megjegyezhető, (ön)gyilkos témákból. A váltások olykor (borotvapenge-)élesek, máskor sokkal diszkrétebbek, mondhatni az opethi „igényes” metálírási szabályoknak is megfelelnek, csak (pontosabban: ennek ellenére) itt éppenséggel szól is valamiről az egész. Az Origos Burst távoli black metal rokonaiként éppúgy lehetne emlegetni őket, mint a német Coldworld kigyúrt, vaskos hangzású változataként. E dal alapján, legalábbis. A megsemmisítő nyitányt követő, igen szigorú Left to Hate még mindig nagyon jó, hiába sematikus kissé a gyors darálás és a leállós-merengős részt váltakozása, működik a dal. Annyi probléma van vele, hogy az ötödik perc végén nyugodtan be lehetett volna fejezni és nem majdnem nyolc percig húzni - így az igen gyengén sikerült tiszta ének-próbálkozást sem hallottuk volna. A Shades of Grey egyébként még hosszabb, de ott persze egyáltalán nincsenek ilyen érzései az embernek. A Swarm aztán viszont már nem hangulatvilágában, hanem erőlködésében szürkül el, szerencse, hogy a kicsivel erősebb Crowning Apathy visszahúzza a lemezt az átlag fölé. A Further Down the Stray és a címadó Population Control már ehhez is kevés, bár a Swarmnál ezek is jobbak, de inkább csak átlagosan átlagfelettiek, és már csak egy dal marad.

A Hollow szerencsére a keretes szerkezet jegyében kerülhetett a lemez végére. Nem tudom eldönteni, hogy jobb-e az istenített nyitódalnál, ám annyi biztos, hogy ez is zseniális. Itt tűnik fel csak igazán, hogy miért is annyira valóságos a hullámzás: súlya messze tágabb horizontot, és nagyobb mélységet feltételez. Az Isis zenéjének természetét volt szokás egy időben (a banda fénykorában) a lemeztektonikával párhuzamba hozni, nagyon helyesen egyébként, és itt is valami hasonló, felszín alatt zajló erő a mozgató, a tengeráramlatok, méghozzá hideg tengeráramlatok. És azért lett volna ez az év lemeze, ha végig tartaná ezt a szintet, mert itt megint lépett egy egészen aprót előre a műfaj, úgy, hogy mégis teljesen önmaga maradt. Felszívta a valamire való poszt-metálnak nevezett zenék esszenciáját, de csak azt, és átplántálta ide. Így nem egy újabb poszt-black korcsot kevertek ki, hanem egy friss új hajtást nemesítettek ki. Részlegesen.

8.5/10

a’ ördög

myspace.com/thewaning