A metal történetének fejlődési ívét, az egymást követő, egyre szélsőségesebbé váló irányzatokat általában jól ismerik. A fémzene aranykora kétségtelen, hogy a 80-as évekre esett, ekkor született a thrash, black, death, grind stílus, és már ebben az évtizedben ledőlt az összes korlát, szinte alig maradt érintetlen terület az extrém pionírok számára. Ennek ellenére a metalban még a 90-es években is történtek jelentősebb újítások, láthattunk üdvözlendő kísérleteket (norvég black metal, sludge, drone metal) és elátkozott próbálkozásokat (nu metal, modern metalcore), a lényeg, hogy még volt mozgástér. a zenészek még nem voltak teljesen rákényszerítve az újrahasznosításra, vegyítésre. Mára ennek vége, kesereghetünk, hogy mindent eljátszottak, nincs jövő, vagy ha van is, akkor elég sötéten fest, esetleg bízhatunk az übermensch eljövetelében, fantáziálhatunk öntudatra ébredő gépekről. Mégis, mi metalosok egész jól jártunk, nekünk majd' nagyven év jutott a haladás mámorából, merthogy volt olyan irányzat is, ami tulajdonképpen "készen született", alaposan feladva a leckét a később jövőknek.

A zajzenéről van szó, amelyet jellegéből adódóan már nem lehetett hova kitolni. Ráadásul, mikor kilépett az elefántcsonttornyokból - ahova én nem látok fel, mit tudom én, mik történtek ott vele -, egyből legbrutálisabb alakjában tündöklött. Vegyük csak elő az 1975-ös Metal Machine Music-ot, egyből megértjük, hogy miért nem lehet a rajta hallottaknak alálicitálni. A Non, a Throbbing Gristle, a korai Merzbow, az SPK, a Whitehouse mindent elvégzett, levette a terhet a szegény utódokról, többé már nem kellett azon agyalniuk, hogyan tudnának még szélsőségesebb zajokat gyártani. De nem csak zeneileg taroltak az említett formációk, az imidzsük sem hagyott helyet további álmodozásra. Minden devianciát lefedtek, kiaknáztak, kirakták a táblát, "Ennél nincs lejjebb!", követőiknek meg maradt a zajok "kiherélése", a szép zajokkal való bíbelődés. Nem mondom, ebből is születhetnek izgalmas és érdekes dolgok (Prurient, Navicon Torture Technologies, Fennesz), de a korábbiakhoz képest ez csak vergődés, pancsikolás a gyermekmedencében az óceán helyett.

Azt tanácsolom, mielőtt gonosz és szélsőséges zenekar alapításába kezdenél, mindenképp gondolkodj el ezeken. Hogy az angliai Emit legénysége elgondolkodott-e, nem tudhatom, akárhogy is volt, bátran belevágtak a kalandba. Mentségükre az hozható fel, hogy az első demójukat még 1998-ban adták ki, s akkor még nagyobb elszántság kellett egy black noise project létrehozásához, ez a mentség azonban már semmit sem ér, ha anyagaik hallgathatóságát vizsgáljuk. Nincs azzal semmi baj, ha néhány angol fiatal kitalál magának egy gnosztikus testvériséget, amihez külön zenét is szereznek. Azzal sincs baj, ha improvizatív, rendszertelen zenéjüket hihetetlenül különlegesnek, misztikusnak, egyedülállónak érzik. Az viszont már baj, ha mindezt egy komoly underground kiadó mérlegelés nélkül megjelenteti. Na de nem számít, nem sokáig fogunk bosszankodni ilyeneken, úgyis bedőlnek a kufárok, és eljön a tiszta verseny, az önpromóció korszaka.

                  

Azonban Ikon, Adiatrikon és Abutriarkon testvér kitartásának köszönhetően az idő az Emittel volt. Talán rájöttek az eltelt 10 év alatt, hogy önmaguknak hiába elmondhatatlanul fontos a zenéjük - ezt egyébként minden további nélkül tiszteletben tartom -, ha a nagyközönség számára is közzéteszik a muzsikát, nem ártana a kívülállók számára elérhető kapcsolódási pontokat beépíteni. Félreértés ne essék, én szeretem a kapaszkodók nélküli, zsigeri zajzenéket is, de az Emit egyrészt nem ebben utazott, másrészt nagyobb volt a becsvágyuk, nem akartak epigonok lenni - ahhoz pedig meg kell dolgozni. Hát dolgoztak, így aztán a tavaly megjelent, A Vision of 1682 című demójuk már egész pofásra sikeredett. Bár nem fenyegető black noise-t játszottak rajta, hanem hangulatos dark ambientet, végre lehetett érezni valami elképzelést, felépítmény-szerűséget a számaikban. A demóval egy időben olvastam arról, hogy az Emit nevet vált, hamarosan Hammemitként tör a transzcendens szférák felé, aztán találtam egy interjút is, ami elhitette velem, hogy ezek a fickók komolyan gondolják, amit csinálnak, és esélyt kell adni nekik, mert bennük van a nagy dobás lehetősége.

És most itt van a kezemben a Hammemit. A borító és a számcímek áttanulmányozása kellemes borzongással tölti el az embert, arra számít, hogy a rejtélyes angolok a középkori szerzetesek életébe nyújtanak beavatást. Visszafogott csapkodással, szöszmötöléssel veszi kezdetét a hanganyag, miközben egy férfi kántálását halljuk, majd a második számmal beúsznak az improvizált témákat szolgáltató húros hangszerek. Harangkondulásként hatnak a gitárok, minden nagyon távolinak tűnik, és valóban, mintha a mormoló ének is egy sötét cellából szűrődne ki. Ez a visszafogott, feszült hangulat egy percre sem oszlik el, itt nem történnek csodák, nem lesz részünk misztikus élményben. Az orgonaszó alatt, mintha fenyegetőbbre váltott volna a hang. "Mi az, csak nem megfázott, testvér?" "Nem, semmi baj, az ördög beszél belőlem." Várjunk, nem is szerzetesrend ez, hanem az egyház elől bujkáló szerencsétlenek kommunája, unalmas, nyomorult életük vánszorog előttünk. Megérdemlik, jussanak csak pokolra.

                            

De félre a tréfát. A Hammemit zenészei jobbára ügyesen operálnak a váltásokkal, jól hasznosítják a minimálhangszerelést. Keveset beszélnek, keveset zenélnek, azt is távolról, ködösítve halljuk. Zajoknak nyoma sincs, azokat maguk mögött hagyták. Ha valóban komolyan gondolják gnosztikus küldetésüket, ez a zene már-már valóban méltó grandiózus céljaikhoz, még így kívülállóként is el tudják velem hitetni. A korábban értelmetlen, idegbeteg gitárjátékon képesek voltak változtatni, most a drone zenékből ismert szerepet játssza a húros hangszer, és az is dicsérendő, hogy mellőztek mindenféle durvább gitárzajt, torzítást (a katedrálisok sem gombnyomásra épültek fel). Manapság divat minden másodpercet minél több hanggal, minél erősebb zajokkal teletömködni, vagy pedig együgyű, cukrozott dallamokkal lekenyerezni a hallgatót, a Hammemit alig létező zenéje mindezzel szembemegy; ezen kívül, ha figyelembe vesszük, hogy a zenei válság megoldásának egyik lehetősége az, ha a művészi tevékenység visszahúzódik a személyes térbe, sőt kizárólag oda korlátozódik, akkor elmondhatjuk, hogy a Hammemit a lehető legkorszerűbb jelenség, és megérdemli a jutalmat, ami nem más, mint a figyelem.

7,5/10

#Nothing#

Emit/Hammemit myspace