Idén már volt alkalmunk a Subterra hithű olvasóit Igaz Fémmel sokkolni, méghozzá a Grand Magus legújabb, kiválóan sikerült albumának köszönhetően, de mivel a tavalyi év ilyen szempontból szegényes volt, most itt egy második terrorakció. Egy többek között egy Pokolgép-pólós taggal is felálló, King Diamond visítozását idéző true heavy/speed metal zenekar bukkant fel Svédországban a semmiből, és bemutatkozásképp elkészítette az év egyik legjobb lemezét. Nem csak ebben a manapság komolyan csak nehezen és ritkán vehető – és, ami ennél sokkal rosszabb, hasonlóan nehezen és ritkán élvezhető, szerethető - műfajban, hanem úgy általában. Igaz, nem volt nehéz dolga, de akkor is: ez jelent valamit.

Tavaly a Machine Head, idén pedig a Metallica tért vissza gyökereihez, azokhoz a gyökerekhez, amelyek a Mercyful Fate életében emelt emlékműve alatt terebélyesednek. A Portrait magasról iskolázza ezeket az egykor kiváló, jelenleg keservesen, bár látszólag sikerrel erőlködő sztárzenekarokat olyan dolgokban, mint dalszerzés, ízes hangszerhasználat, a hangulatról pedig aztán ne is beszéljünk. Elsőre ordító a hasonlóság a Portrait és a dán metal legenda között (a névválasztás sem lehet véletlen), de nem egy az egyben kopizzák a Mercyful Fate-et. Vannak egyéb hatásaik is, igaz, ezek javarészt egybeesnek a Mercyful Fate hatásaival: a késő ’70-es évek heavy rock zenéi, valamint a Motörhead és kiemelten a korai Iron Maiden. Magyarán nem bedolgozott motívumokkal együtt másolnak, hanem újra összegyúrják az eredetit az eredeti alapanyagokból. Az őrült fanatizmus mellett ez talán az a másik, a mágia mögött álló tényező, amitől a Portrait rendelkezik annyi frissességgel, hogy számos témájuk pimaszul odamásszon az agy tartós zenei memóriájába, a klasszikus Mercyful Fate dalokban hallhatók mellé.



A legnagyobb szerepe a zenekar sikerre vitelében a ritmusszekciónak van. A váltások, le- és kiállások, díszítések használatának módja nem marad el a Mercyful Fate első két lemezén hallható játéktól, és ez elmondható a basszusfutamokról is. Mindezt úgy hozták össze, hogy a dobos Anders Perssonnak nincs zenekaros múltja, a basszer David Stranderud pedig mindössze a Devil Lee Rot nevezetű, nevéhez hasonló komolyságú retro-bandában bohóckodott egy ideig. A gitárriffek tekintetében is csekély csak az elmaradás, a szintén nem túlzottan nagynevű Christian Lindell - Richard Lagergren páros főleg gyors speed metal témákban gondolkozik, nem próbálnak olyan változatos és teljes világot alkotni, mint példaképeik tették, nagyjából hasonló kiterjedésű és felépítésű dalokat húztak fel. Kazettás megközelítésben áttekintve szerzeményeiket, B1 és B2 kicsit gyengébb lett, cserébe komplett A oldal és az album vége is hibátlan.

A nyitó Hell és a lemezt záró The Adversary hosszabb, komplexebb valamivel a többinél, de ezekben sem nyúltak a Mercyful Fate-féle „dal a dalban” szerkesztési elvhez, szimplán csak több téma fért el bennük. Ami a hangszeres játék szintjén nem ér fel az eredetivel, az a szólózás, ám ez persze nem azt jelenti, hogy nem jók ezek, hanem inkább csak arra utal, hogy a varázslatoknak is vannak korlátaik. Fel lehet idézni ’83-84-et, a speed metal aranykorát sikeresen, ki lehet alakítani hasonló légkört, Hank Shermannt és Michael Dennert lepipálni viszont nem lehet.

Külön említeném meg Phillip Svennefeltet, a zenekar arculatát meghatározó vokalistát, aki a lemez elkészítése után távozott a csapatból. Az ő teljesítményét a legnehezebb King Diamondéval összevetni, de nála is az a helyzet, hogy bár egyértelműen átvett stílusjegyeket, de nem erőlteti azokat a végtelenségig. A többség nyilván ugyanúgy allergiás lesz rá, ahogy mesterére, de talán lesznek olyanok is, akik könnyebben be tudják majd fogadni, nekem kifejezetten szimpatikus, hogy a jellegzetes ultramagas fekvést nem erőlteti bele majd minden sorába. Kulcsjátékos volt, nehéz lesz nélküle.

A zenekar jövője amúgy is kétséges. Nyilván a Mercyful Fate-től el fognak távolodni, még több különféle antik forrásból merítenek a levesbe, amelyet bizonyára sötét éjszakákon kevergetnek egy sötét erdő mélyén. Boszorkányság, varázslat, a hatásfok pedig csak akkor lenne növelhető, ha
- újra 14 éves lennék;
- nem lettem volna x tucat nevetséges szar és "elmegy" kategóriás koncerten;
- nem hallottam volna x ezer nevetséges szar és „elmegy” kategóriás lemezt;
- nem ismernék ennyi (rosszul) idióta metálrajongót,
- és egyáltalán: ha nem tudnék erről az egész bizniszről bőven túl sokat.

Még egy pár ilyen lemez, és talán beindul az áldott, szent feledés.

8.5/10

a’ ördög

portrait.webb.se
myspace.com/portraitmetal