Lehetne most ezt a dolgot úgy nézni, hogy az avantgardista hipszterkedvenc buzeráns észrevette, hogy a blekmetál manapság hipszter-kompatibilis, úgyhogy gyorsan csinált egy ilyen projektet, és hogy menjen a jó édes anyjába. De másképp is lehet, és ezúttal érdemes is másképp nézni.

Biztos mindenki megfigyelte már, milyen egy óriásplakát közelről, ugyebár szabad szemmel is könnyen látható szín-pontocskákból épül fel, ahogy a digitális korban minden látvány ugyanezen az elven működik (a kijelzőkön négyzetekkel, ez most mindegy), mindenesetre ennyire látványos példázatot máshol nem nagyon láthatunk. Az Orthrelm szerint - melyről egyik kollégám idejében érzékletes bemutatást adott az utókornak - a zene is ilyen kis pontocskákból épül fel, ennek a felfogásnak a bemutatása zenéjük lényege. Ők nem nézik az egész képet, hanem a pontocskákban gondolkoznak. Rakunk ide egymás után 50 darab piros pontot, aztán 50 darab barna pontot, majd ugyanennyi lilát, ésatöbbi. Máshol egymás után egy rakás különbözőt. Az egészet nézni nem szabad, az egymás után következők hangok primitív viszonyulását igen. Lemezeik kb. ennyiben különböznek. Normális ember nem hallgatja, hacsak nem foglalkoztatják olyan kínzó kérdések, miszerint most vagy az egész mindenség esetleg egy digitális kivetítő, vagy pedig azzal válik éppen reménytelenül hasonlatossá. A rockzenében manapság már egyáltalán nem könnyű ezeknek a felvetéseknek ellentmondani, mi rendületlenül hiszünk az aranykor műveiben, meg az egyes alkotók és műfajok „privát-aranykoraiban” is. Itt jön az a rész, ahol a normális ember (de legalábbis olvasó, esetleg metalos) azt kezdi mondani, hogy ez a cikk egy hülyeség, de miszerintünk, és ebben nem vagyunk egyedül, sőt egyre többen vagyunk, akik ezt valljuk, de 2008-ban szinte lehetetlen egy heavy vagy egy thrash metal lemezt úgy megírni, hogy az olyan legyen, mint 1984-ben volt. Leszámítva néhány fanatikus őrültet, aki vért izzadva, a hangulatra rágörcsölve visszaidéz valamit a letűnt korból, mindenki csak előszedi a bevált hangsorokból (pontocskasorokból) és megfelelő hangzásból és külsőségekből álló paneleket, és nem hajlandó tudomást venni azok tartalomvesztéséről.



Visszatérve a pontocskákra, az a szimpatikus az Orthrelmben, hogy irgalmatlanul megsemmisítették a zenei paneleket, és folyamatos, bőven messzire menő elvetemültségükből sejthető, hogy e mögött nem puszta öncél áll, hanem kényszeresség, ami mindenképp közelebb viszi őket az ahhoz, hogy igazából művészetként lehessen értékelni azt, ahogy a zene vásznát szép mohazöldre festik, majd ráhúznak egy idegtépő, szép piros csíkot. Az Orthrelm egyik tagja, Mick Barr, a hasonló elveket kevésbé konzekvensen végigvivő, a kissé progresszív ízű panelek és a paneltelenség között megálló Behold the… Arctopus gitárosával, Colin Marstonnal most más felé fordult. Észrevehették, hogy a black metalban, ha ugyan egyáltalán nincs is szó a „pontocskákban” való gondolkodásról, organikus fejlődés során oda jutottak, hogy a hangok és primitív hangzatok monoton sorozatára, és azok disszonáns viszonyulásaira építve írjanak dalokat. Ez utóbbi, a dalszerzés lehetett az igazán komoly kihívás, ezért hozhatták létre a Krallice-t. A természetes születés hátránya a tisztátalanság. Persze, hogy a black metalban rengeteg a póz, a giccs, ezekkel összemosódva létezik benne az emberi szellem. A művi születés hátrányai mégis jóval vészesebbek, a szervesség hiánya, a különböző (esetünkben zenész-) betegségekkel szembeni rezisztencia gyengesége. Meg a tudatosság és az önreflexió mizériája, hogy most mennyire lehet komolyan venni, hogy felnőtt emberek nekiállnak gyermeki őszinteséggel másolni a kedvenc metalzenekaraikat, (elsősorban a Weaklinget), kiolvashatatlan krikszkraksz logót készíttetni a black metal projektjüknek, ésatöbbi.



Ami miatt a Krallice mégis jó, az az, ami miatt már az Orthrelm is „jó” volt. Hogy ez az egész nem csak kísérletezés, tét nélkül, mert megvan benne a feszültség, a falakkal való szembesülés reményvesztettségének dühe. Sikerült kellő mennyiségű egyéniséget is vinni a monstruózus méretű, epikus dalokban megfogalmazott zenébe. Persze, olykor gyanakszik az ember egy kicsit, hogy adott téma hangsorai mennyiben vannak sematikusan kidolgozva, mennyire mennek bele az Opeth-féle „érdekes hangzások”-útvesztőbe, de az összképben nem ezek a kétségek dominálnak. Ezúttal ne dőljünk be pesszimizmus táplálta előítéleteinknek. Van Gogh is megszerzett minden elsajátítható technikai tudást, mielőtt elkezdett tenni a szabályokra, és a belső hangjára hallgatni (persze, neki könnyebb dolga volt, hiszen őrült volt). Mindennel együtt ez egy jó black metal lemez, csak kicsit túl hosszú, és a rajta levő nagyon jó dalok (Wretched Wisdom, Timehusk, Energy Chasms, Forgiveness in Rot) mellett vannak kevésbé jók is. A fő baj az, hogy nem ér fel az eredetivel, ahogy ezt a szintén erős Weakling-fixációban szenvedő Wolves in the Throne Room esetében is elmondtuk, csak itt legalább a nyáladzós-művészkedős hozzáállás nincs jelen. Ennyiben jobbak náluk, egyébként nagyjából egy kategóriában vannak az ökofasisztákkal. Ez azt jelenti, hogy esetükben is bármikor befizetnék egy bécsi koncertre.

8.5/10

a’ ördög

myspace.com/krallice