Második Otep nagylemez- tűnni sötét, gonosz, lenni unalmas, érezni dezsavű.

Az Otep egy fiatal banda, első kiadványuk a Jihad EP mindössze három éves. Viszonylag hamar sikerült befurakodniuk az OzzFestre, amelyen való részvétel minden populáris metalbanda álma (állítólag szakmai elismerést is jelent a meghívás, de ezt azért ne vegyük túl komolyan), az utazó rokkcirkusz 2001-es válogatás-cédéjén pedig szerepeltek egy nótával. Jelen cikk rosszmájú, szőrösszívű szerzője, akinek már az óvodában is pöfeteggomba volt a jele, azon diszk kapcsán figyelt fel a zenekarra. Illetve vett tudomást arról, hogy ilyen is létezik, maradjunk ennyiben.

Merthogy a banda legtöbb száma közepes vagy szar. Már a Coal Chamber is pofátlan módon nyúlta a Kornt, de az Otep igyekszik ezen is túltenni. Van itt még Slipknot, egykilenced részben ugyanúgy, mint utánérzésileg. A vokalista kislány (ő a zenekar filozófusa és lelke), talán ezzel próbálják feldobni tucatzenéjüket, de srácok, ma már ez sem meglepő vagy extrém az Arch Enemyk, Walls of Jerichok, Undyingok világában. Én hülye, ezek után mégis próbát tettem a House of Secretsszel, ami magában nem is lenne probléma, de rá kellett jönnöm, hogy életemből értékes háromnegyedórát pazaroltam el.

Egy feleslegesen hosszú introval (Requiem) kezdődik a lemez, amiben nyögnek, szenvednek és igyekeznek rendkívül baljósak lenni. Rossz ómen ez sajnos, a vérizzadós bevezetőket általában halvány lemez követi. Rögtön másodikként jön a korong klipes dala, slágere, a Warhead, ami kiről másról szólna, mint az újfent aktuális Sátánról, aki elnökmaszkot, ócska vigyort és öltönyt felhúzva osztja kiválasztott népének az igét. Mr. Warhead természetesen nem is lehet más, mint Bozót W. György, az Egyesült Államok elnöke. Meg kell állapítanunk, hogy Bozót W. György kétségkívül fontos inspiráló tényező a mai könnyűzenei életben, egyébként pedig. A maradék köbö 40 percről nem tudok érdemben szólni, ezért legyen elég ez a pár szó: izzadtságszag, unalom, rétestészta-effektus, kényszeredett, divatos nyöszörgés és Joey Jordison. A bohóctörpe, vagy ha úgy tetszik törpebohóc a lemez hat számában szerepel, és izgalmasan dobol, de ezt amúgyis tudtuk már. A House of Secrets legkellemesebb kétésfél perce a címadó nóta elején található, amolyan pop-betétdal. Az énekeskislány szenvedése sokat ront az összképen- ha Jonathan Davist zsenge kisfiú korában csak a faterja kurogatta és ennyire szenved, el sem merem képzelni, hogy ezen a lánykán hányan mentek végig a keletitől a nyugati partig és vissza.

Hogyha a lemezcímet magára az albumra húzzuk rá, a House of Secrets-t felfoghatjuk egy igénnyel kivitelezett, ám semmiféle különlegességgel, titokzatossággal nem bíró sorháznak, amilyet sokezrével találhatunk Los Angeles utcáin. Álljon itt a hivatalos oldal biográfiájának néhány kiragadott mondata: "Think Slayer. Think Korn. Think Slipknot." Nem én mondtam.

5

haska