Azt, hogy a Streets-t nem lehet olyan könnyen félrepöckölni, mi sem bizonyítja jobban, mint a kritikusok és hallgatók részéről történő magyarázkodás arról, hogy mostanában miért nem jó, aminek annak kéne lenni. Olyasmi ez, mint amikor az éltanuló ötösök helyett hirtelen egyeseket, vagy ami még rosszabb, ketteseket és hármasokat kezd el produkálni, a tanárok és a szülők pedig értetlenkedéssel vegyes csalódottsággal vonják kérdőre az illetőt. Mike Skinner esetében az összehasonlítási alap nyilván az első két mestermű (Original Pirate Material; A Grand Don’t Come for Free), ahol a néha „a vakok közt a félszemű az úr” jellegű okosságok ellenére is ütöttek a számok, ő meg egy szerethető, esendő, magyar fül számára kiejtésében, és egyébként is egy eredeti figurát alakított. Azóta végiggondolva persze nyilván nincs másról szó, mint arról, hogy a többszázezer sorstársának önjelölt szószólóját hallhattuk, és bár alapvetően ki nem állhatom az önfontoskodó attitűdöt, tőle még azt is szívesen vettem. Talán azért, mert - ellentét vagy sem - a fél-fiktív történeteket is lefegyverző őszinteséggel - és nem mellékesen érdekesen, szórakoztatóan - adta elő, többnyire szerény zenei alapokra.

Az utóbbiban fejlődés volt tapasztalható olyan értelemben, hogy kidolgozottabb témák íródtak, bár tegyük hozzá, ezt aligha kérte valaki, nekem például egyáltalán nem hiányoztak. A harmadik nagylemeztől kezdve viszont egyre csak gyűltek a kettes és hármas osztályzatok is sajnos abból, amiben addig a legjobb volt: a sztorizásból. Ötlettelen, erősen közhelyes dalok feledtették el magukat igencsak gyorsan, így félő volt, hogy innentől már csak lefelé visz az út. Az Everything Is Borrowed-on mégis történt valamiféle előrelépés, mert vannak maradandó momentumok, és még a kórus megszólaltatása sem lett olyan vészes, sőt az egyik legjobban sikerült dalban (The Escapist) is éppen ez jelenik meg. A szentimentalizmus azért nem új keletű dolog, a korábbiakhoz képest csak annyi a különbség, hogy most egyáltalán nem spórolt vele, ami még mindig nem lenne akkora baj, de hát semmi sem kiábrándítóbb annál, mint amikor az egykoron magába forduló „party animal”-ből képzeletbeli családapa lesz. Elhiszem én, hogy valahol ez is szívből jön, de már jóval kevésbé izgalmas, főleg akkor, amikor ez sokkal inkább tűnik útkeresésnek, mintsem egy látszólag megtalált, magabiztosan vállalt újabb identitásnak.

A jó tanulók rabláncán függő vasgolyó a rajongók súlyos elvárásai, aztán esetleg a hosszas küszködés után bevallott csalódások, melyek alól hát ő sem lett kivétel. Mégsem mondanám, hogy egy értékelhetetlen lemezről van szó, az előzőnél mindenképpen emlékezetesebb, és az említett jól eltalált pillanatokért kár lenne az egészet csak egy sorszámozott, Skinner hanyatlásáról szóló példabeszéd alapjául felhasználni. Az nyilvánvaló, hogy az első két Streets albumot, és azok eredetiségét már senki nem veheti el tőle, de annak biztos mindenki jobban örülne, ha nem egy évekig rájuk rakódó, néha szürkés, néha meg teljesen szürke massza alól kellene őket kiásni.

 

6.5/10

csoo