Ha egy zenéről csak nagy általánosságokkal lehet beszélni, nem mindig jelenti azt, hogy maga a zene is csupa sokszor hallott sémából építkezik. Az Alabama Thunderpussy esetében mégis ez a helyzet: bárhogy erőlködöm, nem sikerül, és szeretném előre jelezni, nem is fog sikerülni az egész cikk során kinyögnöm bármi eredetibbet, mint hogy amerikai, füstös, kocsmaszagú, dögös, ésatöbbi. Körülbelül ennyire eredeti a zene is, de talán nem meglepő, hogy mindezek ellenére jónak mondható. Rájuk fogható tetszés szerint, hogy „sztóner” vagy „hevi”, szerintem leginkább rakenroll, így ahogy van. Persze az előbbi kettő inkább utalás a befogadó közönség nagy részének zenei hovatartozására – megint csak általánosságokban – míg az utóbbinál kérdéses, hogy létezik-e jobb definíció a srácok zenéjére, egyszerűbb biztosan nem.

Természetesen mi is túlestünk a zenekar neve okozta pillanatnyi mosolygáson, mi is konstatáltuk, hogy pedig nem is alabamaiak. A figyelmes olvasó viszont ekkorra már túlesett a lemez lényegének megértésén: az, amit itt az eredetiségért cserébe kapunk, az kérem szépen, életérzés. Azaz Életérzés. Végtelen amerikai országutak, nyitott tetejű benzintemetők, útszéli kiskocsmák, bikakoponyák, száguldás. Már ha vevők vagyunk még az ilyesmire. Aki nem az, annak még mindig itt van egy csomó fogós, pörgős nóta, énekelhető refrén, remek szóló, egyszóval az ügy meg van mentve, innentől kezdve az sem baj, hogy mostanra már a kevésbé figyelmesek is biztosan értik az egészet.



Szőrözés nélkül indul a lemez a The Cleansinggel, lendületes dobolásra érkeznek rá fokozatosan a gitárok, majd a teljes mértékű húrokba csapás után nem sokkal az ének is. A jelen cikk publikálásakor nemrégiben újjáalakult Exhorder, valamint a szintén kultikus Floodgate egykori vokalistája, Kyle Thomas nem okoz csalódást: markánsan, erőteljesen hoz mélyet-magasat egyaránt, stílusa tökéletesen passzol a zenéhez. Ha lehet a beszámolóknak hinni, minderre élőben is képes, ami hatalmas előny egynémely hasonló veterán nagyágyúval szemben.

Nem térnék ki minden számra, zeneileg úgyis ugyanarról szól az egész, az én fülembe speciel a Beggar, a Valor, esetleg a Dreamer’s Fortune dallamai ragadtak bele jobban. Kérdés, szükséges-e hatásokról beszélni az ő esetükben, de azért mégis. Van itt minden: Motörhead, C.O.C., Kyuss, néhány epikusabb dalrészlet hallatán megkerülhetetlen a Dio-korszakos Sabbath megemlítése is. A Floodgate-ből sem csak a hangját hozta az újdonsült énekes. Kicsit abszurd módon nekem a Mastodon neve is beugrott, erre nem találok egyéb magyarázatot, mint hogy ők is jó értelemben véve amerikaiak.

Öndefinitív muzsika ez: egyszerű és szerethető. A hangzás ugyanúgy nincs túlcsiszolva, mint a riffek, az énekdallamok, a szólók. Számomra ez jelenti az Alabama Thunderpussy fő vonzerejét: nem érezni rajtuk semmiféle görcsölést, megfelelési kényszert, vagy bizonyítási vágyat. Kyle Thomas sem azért énekel óriásiakat, hogy megmutassa, mekkora arc még mindig, hanem mert találkozott ezzel a néhány truckersapis, szőrös képű sráccal, akikkel tud együtt whiskyzni, füvet szívni és lányokat hívni a backstage-be, és ha már velük van, miért ne énekeljen sokkal jobban a vártnál. Kínálkozó ellenpélda a Down szintén 2007-es Over The Under-je: korábbi státuszuk rabjává válva már másról szól az egész, mint a „korábbi státusz” idejében, tucatszor láttunk már ilyet. Az Open Fire fölényét ez a hozzáállás adja, úgy zeneileg, mint erkölcsileg. Nagy rocklegendák vagyunk? Ugyan, kérem. Azaz: hová gondolsz, bazmeg. Egyszerű parasztok, akik összejöttek egy rohadt nagyot zenélni? Ez a beszéd. Csapjunk bele.

8/10

yog

atprva.com
myspace.com/atpva