Javaslom, vágjunk is a közepébe, mert mostanában nagyon nem szeretjük a nagy szavakat. A Sziget esetében ráadásul semmi nem is indokolja, hogy ilyeneket használjunk: évről évre kisebb azoknak a fellépőknek a száma, amelyek miatt otthagynánk a Csónakház sörpadjait, vagy amelyek az ismeretlenek nyugalmával édesgettek magukhoz a lődörgésünk közepette. Így idén már tényleg vándortáborrá alakult a körülményből tényezővé előlépett fesztiválunk. Vándoroltunk is, ebből írnánk most egy pikareszk-beszámolót. nubain

0. nap

A Magyar Dal napját rögtön ki is hagytuk, mert nem szerepelt a műsorban a Cpg Erdős Péter című száma. Az első próbatételt így a nulladik napon Lauren Harris és zenekara jelentette. Steve Harris lánya azt a fajta muzsikát játssza, amit nehéz észrevenni. Glames, rock and rollos izét. Tudjuk, hogy miért lépett fel, tudjuk, hogy miért tetszett ez egyeseknek. De ne beszéljünk róla.

Sokkal érdekesebb téma is van ugyanis: a heavy metal birodalmának legnagyobb lépegetője, az Iron Maiden.  Persze sokszor járnak ők errefelé, de hogy 13 perc HÉV-ezés elég lesz a Somewhere Back In Time turnéhoz, az több mint mázli. Az is, hogy egyáltalán volt ez a turné, amin úgy elevenített fel a zenekar egy minden túlzás (és irónia) nélkül legendásnak számító körutat, hogy attól még teljesen világos volt: az Iron Maiden 2008-at ír. És az csak „elevenítés” szó elmagyarázása külön bekezdést érdemelne. Hiába szólt ez az utazó cirkusz a '85-ös World Slavery Tourról, nem felmelegítés volt ez és nem is emlékturné. Az Iron Maiden egy folyamatosan dolgozó, alkotó zenekar, de ez csak egy dolog, már megint fontosabb volt az, hogy hogyan adják elő ezt a húsz-harminc(!) éves programot.



Dickinson ugrásai, Steve Harris mimikája, Janick Gers és Dave Murray magánszámai, Adrian Smith koncentrálása és Nicko McBrain vigyora egy szimpla koncertet is feldobnak, most azonban rengeteg doppingszerük is volt. Kezdve a monumentális erődrendszerhez hasonlítható díszlettel, folytatva a cserélődő háttérvásznakkal, az átvonuló és hátulról előbújó Eddie-kkel, meg ötvenezer ember megfelelő helyen való óóó-óóózásával. Pumpálhatta volna még őket a hangzás is, de ez nem jött össze – hiába, ez volt a 13 percnyi HÉV-ezés böjtje. Hangzás helyett dalok voltak a legsikeresebb (és talán legkiforrottabb) Maiden-korszakból, amelyekről értő közönségnek hálás feladat írni: csak meg kell őket említeni, és már kreálja is magának az asszociációkat a Nyájas Olvasó. Az értő közönség pedig olvadozott a zuhanóbombázó-szerű Aces Hightól, a cseppfolyós Revelationstől, vagy épp a szétszabdalt vitorlavásznak előtt előadott Rime of the Ancient Marinertől. Az ínyenceknek volt még Heaven Can Wait meg Clairvoyant is, az olyan kötelező darabokhoz, mint a műsor közepén elpazarolt Number of The Beast, a 2 Minutes To Midnight, vagy a Fear Of The Dark, meg már tényleg nincs mit hozzátenni.

Bruce Dickinson viszont tudott: egyáltalán nem brit humorral bélelt konferanszaiban még a hátul hamburgerezőket is köszöntette, értekezett a Dunán úszó dzsesszhajóról, az olimpiára delegálta a barátai vállán álló nézőt és kedélyesen elkuncogott Adrian Smith-szel az egyébként egész héten mindenhol látható karóra húzott babafejen. A legjobb persze ebben is az, hogy ugyanolyan mesterkéletlen volt, mint a dalokba csempészett, teljesen odaillő teatralitás. Itt jegyezném meg: Dickinson még azt is bejelentette, hogy jövőre új Iron Maiden-lemez - szóval ennyit a zenekar múltidéző hajlamán való csámcsogásról.

A zenekar jelenén, vagyis közelmúltján, tehát a koncerten viszont még lehetne csámcsogni, hogy igyekezzünk méltóak lenni a monumentalitásához, de az innentől úgyis csak visszafelé tudna elsülni. Úgyhogy zárjuk rövidre a dolgot: érdemben a csúcson kezdődött az idei Sziget az Aces High-jal (és csak a véletlennek meg a Justice-nak köszönhető, hogy a Master of Puppets-szel ott is zárult, de erről majd a megfelelő helyen).

1. nap

Tulajdonképpen nem értem, mit eszik Nyugat-Európa ifjúsága az első napot nyitó Anti-Flagen. Mondjuk, ha azt veszem, hogy a Szigetre általában a nevezett tájegység konzumanarchiára és végeláthatatlan bushozásra fogékony gyermekei jönnek, akkor máris tudom, miért telt meg a Nagyszínpad előtti tér verőfényes napsütésben. Pedig háttérzenének való ska-hc szólt – igaz, a dinamikusabb, összeszokottabb fajtából, ez az egy tényező az, ami miatt ropogott a homok az arrajárók foga alatt. Segített ebben még az egy, azaz egy darab disszonáns mosh riff, ami most is a fülemben van, meg az, ahogy ritmusra mondta rá Justin Sane énekes, hogy „and now everybody, from front to back, side to side…” De egy Nagyszínpadra ez kevés. nubain



Utólag sem találom a bejelentést sehol, miszerint az MGMT jelenleg A Tribute to The Piper at the Gates of Dawn alcímmel ad koncerteket, mindenesetre a Sziget nagyszínpadán ez történt. Tűző nap ide, fesztiválhangulat oda (mert hát az tényleg oda volt), ez jót is tett a fellépésnek: mivel érezhetően komolyan volt véve a zenekar részéről a dolog, egyáltalán nem sajnálta a hazánkban amúgy sem sokat érő fesztiválhangulatot az ember. Másrészt pedig ez a pszichedelikus megközelítés jól is állt a lemezen is érdekes daloknak. Azon persze most el lehetne filozofálgatni, hogy miről is mesél nekünk, ha egy negyven évvel ezelőtti műfajhoz nyúl vissza a fesztivál legtrendibb, legforróbb és legfontosabb fellépője, de ezt a kérdést már tényleg hagyjuk a Sziget poros levegőjébe veszni. Annál is inkább, mert hülye hipsterek helyett kedves nerdöket ismerhettünk meg a zenekar tagjaiban, akik talán maguk sem foglalkoznak ilyen ostoba kérdésekkel, csak odaképzelik a színpad fölé Syd Barrett szellemét, és játsszák a dalaikat. Mégpedig, mivel egy lemezük van, körülbelül az összeset. Azon persze semmilyen hangszerelés nem változtatott, hogy a legnagyobb slágerük az Electric Feel, a másik legnagyobbon, a Time to Pretenden meg ők maguk sem akartak változtatni, de hát minek is. Az utolsó etapban aztán már egészen ragaszkodni kezdtek a lemezverziókhoz, a záró Kids első perceire még a kísérőzenészek is levonultak, egyedül hagyva a zenekar két „valódi” tagját - cserébe viszont a koncert vége aranyosan monumentális dadaista dzsem-szerűségbe fordult. Komolyságában könnyed órácska volt ez, nagy kő gördült le az ember szívéről a látottak-hallottak révén: a hype tövében néha tényleg kincs van, nem szemeteskuka. b(A)

Folytatnám, ahol abbahagytam: a nagyszínpadra a Flogging Molly kevés volt, pont mint az Anti-Flag. Már csak azért is kötöm az ebet a karóhoz, és mondom ugyanezt róluk is, mert a megcélzott közönség, a reakció és színvonal mindkét zenekarnál szinte teljesen ugyanaz volt. A különbség gyorsan össze is foglalható: pattogás helyett melankolikus ír danolászás, ami Guniess-lóbáláshoz lehet, hogy jó, meg tényleg nagyon globalizációellenes a produkció, csak hát a sikerhez (meg ahhoz, hogy én ezt végignézzem) zene is kell, nem csak hegedülés punkdalokra.



Ehhez képest az a Leningrad adott megnyugvást a lelkemnek, ami minden, csak nem zene. Életérzés ez. Már csak Szergej Snurov szlávosan reszelős hangjában ott van minden, ami miatt a Leningrad olyan Oroszországnak, mint Kusturica a szerbeknek. A műkincshamisító frontember zenekara a Szigeten már harmadjára lépett fel, és nem tudtak hibázni ezúttal sem, így még mindig nem tudtak eltántorítani attól a rögeszmémtől, hogy manapság csak Záhonytól keletre teremhet jó ska (ezt állítólag alátámasztotta egyébként a szintén orosz Markscheider Kunst is). Holott nincs itt se ördöngösség, se újdonság, a vastagon kirezelt dallamok továbbra is primitív gitártémákat díszítenek, Snurov balalajkázás közben ugyanolyan szentimentálisan káromkodik, a miniruhában riszáló félvér hölgy is csak alibiből ad hozzá a produkció zenei részéhez. A színpadképnek számító kövér költő produkciója – mindig szétrág egy sörösdobozt, majd a véres habot az első sorokba köpi – is ugyanolyan kötelező látványosság már, mint Mikkey Dee dobszólója a Sacrifice közepén. Így már az sem volt meglepő, hogy voltak akik tudták a www és a Shnur orosz nyelvű szövegeit. És ha már szó volt Kusturicáról: épp neki nyilatkozta Joe Strummer, hogy „ez a sok fúvós lagzizene a múlt zenéje, de még a jövőé is lehet”. Nekem a Leningradot kell megnézni, hogy úgy érezzem, jó, hogy igaza lett. nubain



Alanis Morissette soha nem volt az az énekesnő, akivel bármilyen lelki rokonságot is éreztem volna. Összes kapcsolatunk kimerült annyiban, hogy tudtam: ő az, aki kevésbé idegesítő, mikor sapkában ül a kormány mögött, mint amikor az autóban bárhol máshol foglal helyet, és amúgy akármilyen szép is, leginkább a Wallace és Gromit szereplőire emlékeztet. Koncertje nélküle, csak a zenészek játékával kezdődött, de aztán a biztonság kedvéért mégis csatlakozott a zenekarhoz, és kicsit esetlen, suta mozgással, az iskolai Ki mit tud?-ok felhőtlen hangulatát megidézve, kezeit maga előtt himbálva, elkezdte énekelni az Uninvited-et. És csak ennyi kellett, hogy harminc másodperc elteltével ott álljak libabőrösen és egyre kevésbé értsem, hogy a fenébe lehet, hogy eddig nem szerettem ezt. A filmzenét ugyanis tökéletes Pearl Jam-stílusban tálalták, és a második percnél kezdődő lendülettel csak természetes, hogy Alanis minden esetlensége is elszállt, dobálta magát a másfél méteres hajával együtt úgy, hogy ha nem a nagyszínpadon láttam volna a naplemente alatt, még el is hiszem, hogy valamikor ’91-ben vagyunk, egy sötét, szakadt seattle-i klubban. De nem. Itt kezdtem érezni, hogy ha a folytatás is ilyen, elég nagy bajban leszek a sapkáslány-elméletemmel, bár ekkor még mindig ott voltak kapaszkodónak a túlzó rózsaszín fények, a lötyögő hímzett-szatyros bölcsészek és a meghatódva reménykedő vénlányok ahhoz, hogy ne kelljen beismernem: ez tényleg baromi jó. Aztán nesze, a folytatás is ment nekik. Nem volt rajta mit magyarázni, egy irtó jó zenekar, vérprofi zenészekkel és egy kissé szedáltan szédelgő, de mindemellett végsőkig bájos és szimpatikus énekesnő, aki jól énekelt. Minden, ami a lemezekről hiányzik, nevezzük mondjuk kraftnak, az a koncertben megvolt, lendületes volt és izgalmas, érzelmes, de nem nyálas. Tehát volt grunge idézés, aztán meg kis pszichedélia, az a jobbik fajta, mondhatni Pink Floyd-os, amit a fül még órákig bírt volna. És mivel, hiába döbbenetes, de továbbra is Alanis Morissettről van szó, voltak a kötelező slágerek is, Ironic, ezúttal sapka nélkül, You Oughta Know, meg persze You Learn. És volt Head Over Feet és Hand in my Pocket is, amiket a harmonika iránti személyes elköteleződésem miatt muszáj kiemelnem. Ez volt a sziget meglepetése, ja. kk



A Kooks-nál értelmetlenebb zenekar pillanatnyilag tán egy sem kering sztárstátuszban e planéta körül: a négy brightoni fiú első körben mind közül a lehető legarcátlanabb és legtenyérbemászóbb módon nyúlta le magának hazája összes poptörténeti vívmányát (pedig igen erős a mezőny), aztán másodikra lenyúlták saját magukat is. Ez valamiért elég nekik a nagyszínpadhoz, amit viszont láthatóan maguk sem éreznek a sajátjuknak, mert egy komplett kisszínpadot rendeznek be a közepén, és onnan muzsikálnak – szeretném megnyugtatni őket ezúton is: nemsokára eljön az idő, amikor ilyen óvintézkedések nélkül is otthon érezhetik majd magukat azokon a pódiumokon, ahova valók. Hozzáteszem, végig lehetett állni az egész koncertjüket, sőt mintegy három-öt ízben sikerült kellő indokot szolgáltatniuk ahhoz is, hogy közepesen jól érezzem magamat az épp elhangzó dalnak köszönhetően, de azért amikor már kezdtem magamon is meglepődni, mindig jött egy(-három) szám, vagy egy konferansz az angolt ízléstelenül ízesen beszélő Luke Pritchardtól, ami visszarántott a valóságba. Vagy ha más nem, hát jött egy, a jelenséghez szervesen hozzátartozó, vidáman vízipisztolyozó német társaság, és az rakott helyre. A gusztustalanul személyeskedő hangnemért nem kérek bocsánatot, elvégre a Kooks sem kér bocsánatot azért, hogy létezik. És különben is rendkívül pozitív voltam. b(A)

Zárásnak „a másik” latino hiphop-csapat jutott, a Cypress Hill tagjainál két számmal nagyobb ruhát hordó, ám gázsiként vélhetően két számjeggyel kisebb összeget kereső urakból álló Delinquent Habits. Nem is tűnt ez előre rossz bulinak, pláne hogy Ives-ék már a produkció megkezdése előtt elkezdték tequilával itatni a tisztelt ünneplő tömeg hozzájuk közelebb eső részét. Kár, hogy a hangmérnök nem tudott mit kezdeni az előtte tornyosuló feladattal: egy lemezjátszót és két mikrofont kellett volna kihangosítania. Legyünk udvariasak és maradjunk annyiban, hogy nem sikerült neki. Így a koncert gyakorlatilag élvezhetetlenné vált, mert nem állt másból, csak mélyen sistergő monoton basszusokból és a két dühödt MC óbégatásából. Az albumaikon is ott van persze mindez csak azt azért színesíti trombita, meg akusztikus gitár. Erről augusztus 13-án csak álmodni lehetett. Így is tettünk. nubain

2. nap

A Millencolin koncertje pont annyival volt jobb a hasonló stílusban utazó Anti-Flag előző napi produkciójánál, amennyivel kevésbé volt önérzetes, és ez nem kis különbséget jelent. A közepes szintet mondjuk még így sem sikerült megugrani, ami azért szomorú, mert a műfaj legjobbjai közé tartozó svéd melodycore-banda zenéjében megvan ennek a lehetősége. De hát az egy súlyos tévedés, hogy sok lassú dallal lehet boldogulni ebben a stílusban, pláne fesztiválon, pláne úgy, hogy mindenki tudja: a csapatnak rengeteg jó gyors száma van, amik az istennek sem akarnak elhangzani. b(A)

Az Alamaailman Vasaratot én az olvasottak alapján kikiáltottam a Sziget sötét lovának. A fesztivál vándortábor jellegéből adódóan ugyanis úgy teszi a legjobbat magával a meggyőződéses zenebuzi, ha hagyja magát meglepni, ha már más nincs. A már emlegetett meggyőződésesen következetlen antiglobalista nyugati ifjak pedig a mindent mindennel keverő világzenét szeretik, így ezen a fronton jó ideje beleerősített minden színpad. Már a mennyiséget tekintve, a minőséget csak a nagy számok törvénye alapján várhatjuk. Így már gyanús is lehetett volna, hogy az Alamaailman Vasarat finn létére játszik olyan zenét (csinnadrattás klezmert), amit arrafelé csak balkáni menekültek szoktak, de mindegy, kaptak egy esélyt. Amivel orvul vissza is éltek ezek az amúgy kedves, ám igen halvérű emberek. Kellő tűz nélkül ugyanis nem szabad szájba venni semmilyen rézfúvóst, szaxofont pedig különösen nem. Ráadásul még torzított nagybőgő is volt náluk, úgyhogy menekülőre fogtam. (Ilyenkor nem szeretem, hogy Strummernek igaza volt.) nubain



Miután fentebb a Millencolint volt szerencsém az Anti-Flaggel összehasonlítani, a Kaiser Chiefset szinte kötelességemnek érzem a Kooks-szal oppozícióba állítani. Pedig nem kéne, mert ez nem ugyanaz a liga. Mindegy, azt azért nyugodt szívvel jelentem ki, hogy nem lenne ezzel az egész brit gitármizériával semmi gond, ha csupa ilyen leedsi bunkó alkotná a tárgykörbe tartozó zenekarokat, mint amilyenek Ricky Wilsonék is. Maradva a szembeállításnál, a tényleg roppant alaposan lopkodó Kooksnak (természetesen) Black Sabbath-i keménységet célzó témái is vannak, mégsem szorult annyi erő az egész koncertjébe sem, mint a nem épp riffjei súlyosságáról ismert Kaiser Chiefsnek akár csak egyetlen számába. Lehet, hogy Wilson egy tahó, mert Bukarestet köszöntette a koncert közben, de legalább akkora és olyan hiteles tahó is, hogy utána megeresztett egy bűnbánó „Shit happens”-t is. És az is biztos, hogy már koncert után öt perccel a hétvégi Leeds United meccsel van elfoglalva, de azelőtt öt perccel még kizárólag a zenéjével meg a közönségével törődik. Azaz megmássza a színpad állványzatát és a keverő tornyát is, csinálja a show-t, bemutat pár új számot, szépen énekli, hogy „Ruby, Ruby, Ruby”, erőből, hogy „We are the angry mob, we read the papers every day”, és üvölti, hogy „Oh my God I can’t believe it, I’ve never been this far away from home”. Aztán hagyja, hogy a lábai előtt ugráló tíz-húszezer gyerek is hadd játsszon: elüvölteti velük is, és láthatóan ugyannyira tetszik neki, amit ők csinálnak, mint nekik az, amit ő. Ha ez a tartalom mögötte, akkor nem is szitokszó az, hogy stadionrock.

Ezek után Iced Earth koncertre mentünk, de az Iced Earth késett, úgyhogy



Jamiroquai. LOL.

Szóval két nappal egy tényleg világra szóló Iron Maiden-koncert és négy (egyes elméletek szerint három) lemezzel a zenekar utolsó releváns albuma után, meg az egész Barlow-Ripper-Barlow hiszti fényében nem sokat várt az ember ettől az Iced Earth-koncerttől. Viszont mivel az ominózus négy (három) előtt elég sok alapvető lemezt hozott össze a banda, és különben is egy súlyos értékválság korát éljük, amikor minden szilárd fogódzót meg kell ragadni, magyarul heavy metalt kell hallgatni, mégis meg kellett nézni Jon Schafferéket. Utólag már azt is hozzá lehet tenni: látni is kellett őket, mert a koncert szőröstül-bőröstül hibátlan volt. Még a gettóból központi helyszínné vált metálsátor legendásan pocskondiáznivaló hangzásába se nagyon lehetett belekötni ezúttal, már ha azon túltette magát az ember, hogy ennek a Maiden-imádó társaságnak a Steve Harris-e köztudottan egy James Hetfield, vagyis a ritmusgitár mindent agyonnyomott egy kicsit. De hát ezen könnyű volt túltenni magunkat egy Burning Times, egy Violate, egy Iced Earth vagy pláne egy Coming Curse kikezdhetetlen riffjeit hallva, és azért nem kellett a szólókat, meg Matthew Barlow hangját se nagyon keresgélni. Ripper Owens elődből lett utódja egyébként újabban külsőleg Rob Halfordként igyekszik tündökölni, de ezen nem lovagolnék hosszan, mert a levegőbe is jobban bokszol, mint az egyébként igen kiváló Tim, és a hangja is jobban illik ide, legyen bár szó az említett dalok sikolyairól vagy a külön csúcspontnak számító Watching Over Me és a Melancholy dallamairól. Sőt, mehetünk még tovább is: csak az ő hangja illik ide, de ide aztán annyira illik, hogy még az olyan problémás új dalokat is sikerült szórakoztatóan eladnia, mint a Ten Thousand Strong meg a Declaration Day. A rendőrségnél töltött években magára szedett beszédstílusáért pedig külön pont jár: pontosan olyan lelkesen-lelkesítően dirigálta és dicsérte a publikumot, ahogy azt ilyen súlyos értékválság idején tenni kell a heavy metal nevében. Egy komplett zenei keresztes hadjárat ígérete lógott végig a levegőben, és ebben most semmi irónia nincsen, úgyhogy ne röhögj, mert felidézem a koncertet és lefejezlek.

A Hammond orgona zseniális hangszer, Rhoda Scott meg egy kedves, mosolygós hölgy. De ahogy a méltán legendás Transport Tycoon méltán legendás zenéjére hajazó feldolgozásban tálalni tudja például a Hit the Road Jacket, az ilyen előzmények után még csak pihentetően sem tud hatni, nemhogy felvillanyozóan. Valószínűleg egyébként előzményektől függetlenül is szoktak lenni problémák a koncertjei mozgalmasságával, mert dobosát körülbelül minden harmadik dalban megszólóztatta, de a jelenség beható elemzése helyett mi inkább olajra léptünk. b(A)

A beszámoló második része:

 Sziget 2008 (2. rész) - Budapest, Hajógyári sziget, 2008.08.15-17.

A képeket a sziget.hu oldalról vettük át, kivéve a Jamiroquai és Alanis Morissette képeket, melyek készítője Baltazar.