Ha van dolog, amivel semmiképpen sem vádolható a belga, „art-rock”-nak felcímkézett Deus, az az, hogy újra és újra ugyanazt a lemezt készítik el. Ez egy közel húsz éves karrier esetén még akkor is komoly fegyvertény, ha ehhez a zenekarvezető Tom Barmannak időnként a teljes tagság lecserélésére, feltöltődést nyújtó kreatív képzőművészeti csapongásra, illetve másfajta feltöltődést gátló intenzív alkohol elvonókúrákra volt szüksége, nem is beszélve a 2005-ös Pocket Revolution-t megelőző majd nyolc éves szünetről. A minőség más kérdés, de náluk ezzel sem szokott gond lenni: a visszatérést jelentő, három évvel ezelőtti anyag némi jóindulattal odatehető a Worst Case Scenario – In a Bar, Under the Sea – Ideal Chrash albumhármas mellé. Talán már nem annyira izgalmas és meglepő, mint a kilencvenes évekbeli lemezek, de okosan összerakott, változatos anyag, mondhatnánk vérbeli profi munka, nyilvánvalóan a profi szó minden pozitív és negatív mellékzöngéjével együtt. Az idei Vantage Point sajnos az izgalmassági faktorát tekintve erőteljes mélyrepülés, ám mégis vannak olyan értékei, ami miatt érdemes foglalkoznunk vele.



Leginkább azért, mert Barman és társai nem felejtettek el dalokat írni. Igen, a Deus mindig is képes volt káprázatosan jó dalokat összehozni, és ezek ugyanúgy átütöttek a korai lemezek csapongó stíluskavalkádján, mint az Ideal Crash album alkalmazott giccsbe hajló hedonista hangszerelési megoldásain. Az új lemezen is van legalább három nagyon jó dal, és több csak úgy jelző nélkül jó, de sajnos ezúttal akadnak kevésbé emlékezetes pillanatok is. A megszólalás jóval visszafogottabbá vált, sokkal inkább a popzene és a langyos balladák lemeze ez, mint az extatikus rockandrollé. Vannak azért élénkebb pillanatok, ilyen a parádés, bár cseppet sem Deus-os The Architect, ami a német Digitalism Pogo-jára és úgy általában a post-Daft Punk indie-elektro vonalra emlékeztető sláger, vagy a lendületes, koncerteken bizonyára majd gyakran előkerülő Oh Your God. A lassabb dalok között is találunk említésre méltót, a Sister Dew hangulatát idéző Eternal Womanban (akárcsak a Slow-ban) a Knife énekesnőjével, Karin Dreijer Andersson-nal énekel duettet Barman. A vendégzenészek felbukkanása és a kimerülőfélben lévő fantázia közötti összefüggésre egyébként ezernyi példát (és számos ellenpéldát) lehetne hozni, de ezúttal ne legyünk rosszmájúak, mind Andersson, mind az Elbow vezér Guy Garvey közreműködése kellemes színfoltja a lemeznek. Utóbbi a The Vanishing of Maria Schneiderben segédkezik, ami az Utolsó Tangó Párizsban színésznőjének példáján keresztül mesél a meg (nem) fakulásról. Kissé ironikus, hogy ez a dal épp a lemez két legpettyhüdtebb szerzeménye közé ékelődik, a Smokers Reflect fásult Coldplay/U2-ízei és a záró Popular Culture pátoszlufija finoman szólva sem tartoznak az anyag erőteljes pillanatai közé.

 

 

Félreértés ne essék, nem állítom, hogy a Vantage Point méltatlan lenne a belgákhoz, és hogy a rajongók nem fogják megtalálni benne régi kedvencüket, de ez az eddigi legszürkébb kiadványuk. A hangos, bódultra effektezett, zajos gitárok háttérbe szorulása, vagy az abszolút Deus-jellegzetességnek számító markáns hegedűjáték teljes eltűnése csak egy dolog. Az igazi baj a dalokkal van, az édesbús, kesernyésen bohém atmoszféra közhelyes komfortpop hangulatokra való leváltásával, ami még akkor is szomorúságra ad okot, ha Barman fáradtan, ihlet nélkül is jobb dalokat ír még mindig, mint pályatársai nagy része. Sebaj, egyvalami biztos: a következő lemezen úgyis megint minden másképp lesz.

7/10

aud
deus.be
myspace.com/deusbe