Szép hardcore jelszó az, hogy „unity”, de úgy tűnik, még sincs elég nagy ereje itt mifelénk így júliusban. Fültágítósékat ugyanis még az sem hatotta meg a minap, hogy a műfaj két olyan képviselője lépett fel együtt Budapesten, amelyeknek még a neve is szegről-végről ennek a Schlagwortnak a szinonimája. Nem azt akarjuk mi persze mondani ezzel, hogy a kettő közül bármelyiknek is a neve az, ami igazán ér valamit, de hát tudjuk, hogy megy ez fültágítóséknál itt mifelénk, így 2008 júliusában: a Schlagwort számít, és nem az, ami mögötte van. Utóbbi akkor számított errefelé utoljára, amikor a Converge először lépett fel hazánkban, a gödöllői Trafó klubban, kábé ugyanennyi ember előtt, mint most. Az érdekes csak az a dologban, hogy a két koncert között volt két másik is, amin tökig tele volt az azóta kocsmává enyészett Kultiplex, de hát akik akkor teltházat csináltak, azoknak most nyilván nem a lába remegett, hogy megint jön a Converge, hanem a hasa barnult Dubrovnik alsón, vagy a vadonatúj Quechua sátra düledezett valamelyik cutting edge hazai fesztiválon (tisztelet a pénztelen kivételnek). Amúgy nem panaszkodni akarunk, nekünk nem hiányzott senki, meg különben is tudjuk - sőt, üdvözöljük is -, hogy Times Are Changing.

Nem hiányzott a Plight durcás-hajlakkos Black Sabbath cameója sem, úgyhogy elegánsan le is késtük. A Coliseum SZTK-crustjára már inkább kíváncsiak voltunk, de három szám után rá kellett döbbennünk, hogy bármilyen jó is (így 2008 júliusában) ez az élőben takaréklángos vehemenciával tálalt, rövidzárlatos börtönrockandroll, azért magunktól is el tudjuk képzelni. A koncert maradékát így hát a fantáziánkra bíztuk. Ezt javasoljuk nyájas olvasóinknak is.

Lényegre, magyar! Utólag már bevallhatjuk: nem nagyon tudtuk előre, hogy mit is kell Integrity alatt éretni így 2008 júliusában, miután jó ideje olyan stabil a zenekar helyzete, mint a Jugoszláv utódállamoké. Nos, ami a legutóbb Budapesten látott Integrityből maradt, az kizárólag maga a frontordibátor, Dwid van Hellion, de ő is akkorát változott külsőre (értsd: akkora szakállat növesztett és úgy elhízott), mint Radovan Karadzsics, miután annyit is bujkált egykori társai elől, mint Radovan Karadzsics a világ elől. Na persze annyira azért nem rossz fiú ő, de a hajlam megvan benne: ha valaki nem tudná, pár éve lenyúlta a zenekara teljes turnébevételét, és Belgiumba szökött, ahol új tagokkal ismét beindította az Integrity-t. Na hát igen, az új tagok. Némelyik csak úgy van, némelyik meg bár ne lenne – mondhatnánk, ha széplelkek lennénk vagy fültágítónk volna, de hát nem így van. Épp ezért akár azt is mondhatjuk, hogy teljesen belefér az Integrity okkult-csöves szellemiségébe, hogy cigarettát és sört lejmol a zenekar a közönségtől. Sőt, akár az is, hogy a Mike Muir-kinézetű gitáros szöges csuklószórítóban, Sabbath Bloody Sabbath-pólóban és felemelt középső ujjal eregeti felénk a túlpatetizált Obituary-, a túlmetalizált Cro-Mags- és a melodramatizált Celtic Frost-riffeket. Szóval a helyzet az, hogy szórakoztató  volt ez így (is), a maga, talán korai Tormentor-koncerteket idéző szedett-vedett és igen gonosz bunkóságában, de hát azt azért nem lehet szó nélkül hagyni, hogy a dolog annyira emlékeztetett a 2003-as kultis Integrityre, mint a nyolc évvel ezelőtti wigwamos Tormentor egy nyolcvanakárhányas csepelire. Mondhatnánk úgy is, hogy míg 2003-ban a Sátán invitált minket kaján vigyorral, hogy üljünk fel a körhintára, addig most a Sátán ült a körhintán, alaposan bebaszva, óbégatva, és csodálkozva, hogy mi miért nézünk rá ilyen kerek szemekkel. A Vocal Test, a Hollow vagy a Psy Warfare persze így is megtette a hatását, és megvolt a maga performanszértéke annak az ötperces intermezzónak is, aminek során artikulálatlanul üvöltve próbáltak kommunikálni a tagok, de ez már nem az a testetlen gonosz, ami valaha volt a zenekar és főleg Hellion. Hanem a testet öltött és önmagából kivetkőző gonosz, mondjuk úgy, hogy egy modern Charles Manson-kommuna, amelyik bélyeg helyett cefrét kapott. Folytassa, Hellion, kíváncsian várjuk!

 

 

Persze azt is vártuk megint, hogy a Converge rögtön a Fault and Fracture-rel (1:24-től) folytassa a koncertet nyitó Concubine-t (1:24-ig), de ez nem történt meg, mert a másfél perces dühroham átcsapott a First Light-ba, az meg a Last Light-ba. Nem mintha ezek így nem illenének egymás után, mert a Converge úgy variálja élőben az életművét, ahogy épp kedve tartja, a végeredmény mindig ugyanaz: a remegő gyomrú embernek elmúlik a gyomorremegése, viszont reszketni kezd egész testében, a szó legpozitívabb, felvillanyozó értelmében. Tudjuk be ezt annak az egészséges ad hoc jellegnek, ami a zenekar fellépéseit jellemzi – meg persze annak, hogy ezeknek az embereknek láthatóan olyannyira élet-halál kérdés minden egyes hang, amit kiadnak, hogy a bennük lévő feszültség nem szétrobbantja őket, mint zenekart, hanem mindenhonnan továbblendíti őket egyénileg és zenekarként is. A lendület amúgy is kulcsszó volt ezzel a koncerttel kapcsolatban, ugyanis a legvérmesebb és legkompaktabb acsarkodásait sorakoztatta fel a csapat – Fault and Fracture, The Broken Vow, Eagles Become Vultures, Black Cloud, Heartache, Versus, Lonewolves, No Heroes – szó szerint egy-egy levegővételnyi szünettel, meg néha egy-két mondatnyi kommentárral. (Ezekről a konferanszokról talán csak annyit, hogy Jacob Bannon az egyetlen ember, akinek nem csak elhisszük, hogy akkor írta a Bare My Teeth-t, amikor fel akarta gyújtani az egész világot, hanem azt is tudjuk róla, hogy ha nem írja meg, tényleg fel is gyújtja.) Volt aztán még ezen felül némi - feleslegesnek semmiképpen nem, de az új dalok fényében szükségesnek sem nevezhető* - múltidézés is a Locust Reign és a Forsaken képében, amire ízlés szerint mindenki bennfentesen tapsolhatott, oldszkúlosan mosholhatott, netán hülyén bámulhatott. Vagy esetleg hozzánk hasonlóan elgondolkodhatott rajta, hogy utóbbi dal ropogós riffjeitől hogyan is jutott el Kurt Ballou odáig, hogy mára élőben olyan anarchikus-organikus (a te kedvedért: rockandrollos) módon csúsznak egymásba az amúgy kottázhatatlan témái, mint a néhai Piggynek - azaz hogy miként képes úgy nyomni a színpadon ezeket a vizsgafeladatnak is beillő számokat, mintha végig az Ace of Spades-et játszaná. Ha már itt tartunk, ugyanilyen jótékony hatással van a számokra koncerten egyébként az is, amikor Nate Newton két bőgőemelés közben beszáll vokálozni a hardcore-végekről, azaz bömböl, mint egy felbőszített matróz, meg az, hogy a dobjaira mint rég nem látott ivócimborákra vigyorgó Ben Koller akár blastbeattel is hajlamos helyettesíteni egy kimért és egyszerű témát. Zárjuk rövidre: ez a zenekar nem előadja élőben, hanem új életre kelti a dalait, ami - nem először hangsúlyozzuk ezt - minden koncert lényege kéne, hogy legyen, csak mégsem az.

Pusztán közszolgálatból megjegyeznénk (tehát nem az elégedetlenkedő firkász, és végképp nem a csöpögő orrú rajongó beszél belőlünk), hogy az olyan, ízelt lábakon közlekedő darabok, mint a You Fail Me címadója, vagy a Plagues ezúttal kimaradtak, de korántsem közszolgálatból, hanem inkább még mindig hitetlenkedve szeretnénk hangsúlyozni (remélhetőleg az elégedetlenkedő firkászok meg a csöpögő orrú rajongók nevében is), hogy helyettük a műsort a Jane Doe címadója zárta. Mégpedig az eredetinél is hosszabb, ókori görög színházakba illően katartikus verzióban, amitől felváltva rövidült és hosszabbodott tíz éveket az ember élete. Aztán az utolsó hang után a fentebb emlegetett remegés is megszűnt, és átadta helyét a máig tartó döbbenetnek, aminek első profán, de teljesen érthető megnyilvánulása természetesen részünkről is a merchpult, majd hazaérve a Deathwish e-store rituális végigzabrálása volt. Ez itt egyáltalán nem a reklám helye: vegyél te is valamit, mert ami apádnak a King Crimson, a bátyádnak meg a Voivod volt (lehetett volna), az neked a Converge kell, hogy legyen.

 

* Na ezt hívja a Subterra progressziónak.

 

b(A) & Nubain

 

Converge

Dwid van Hellion