Idén február 14-én, azaz Bálint (Valentin) napján jelent meg a Black Law, annak a The Puritan nevű brigádnak a második kiadványa, amely az egykori Reverend Bizarre-énekes Sir Albert Witchfinder (Sami Hynninen) számtalan jelenlegi bandája közül az egyik. Aki nem ismeri a nálunk bemutatásra soha nem került, nemrégiben feloszlott csapatot, annak legalább a Teutonic Witch című single-t érdemes meghallgatnia, amely egy epikus, egyszerű, ámde nagyon is fogós, hagyományos doom darab, heroikus énekkel ellátva. Ebben a néhai Tiszteletes szebbik, ideális vonásokkal, néhány napos borostával ellátott, markáns, mindazonáltal nagyon is vonzó szépfiús arcát mutatja (a másik inkább egy tipikus alkoholtól lerobbant finn átlagember fejét láttatja).
Az a néhány vélemény, amit eddig hallottam a Black Law-val kapcsolatban, eléggé eltér a sajátomtól. Ezt értem is, meg nem is, lássuk, miről is van szó. A The Puritan zenéjére még mindig sokkal inkább igaz a doom-címke, mint a felhozott industrial, shoegaze, stb., stílusok bármelyike. Igaz, ami igaz: gépies, szenvtelen atmoszféra és hangi világ uralkodik, de a hallhatóan megcsonkított és összedarabolt témák mégiscsak tradicionális doom riffek maradványai, amelyek a megfelelő toldalékokkal - szólókkal, elnyűtt hangzatokkal - általában eljuttatnak a kínkeserves tetőpontig. Általában, mert az elvileg hatszámos EP csupán három igazi dalt tartalmaz, és ebből a The Touch Of Kindness Knows No Kingdom három hasonszőrű társához hasonlóan inkább csak egy hangulatemelő tétel, mintsem kerek dal a maga öt percével, amelyben egy négy másodperces téma ismétlődik csupán, és igazi éneket nem is tartalmaz. Utóbbi helyett kétségbeesett női sikolyokat és szívszaggató könyörgést hallhatunk a háttérben, így egyből értelmet nyer a Valentin napi kiadás.
Tehát, ha jobban elmorfondírozunk magunkban, be kell látnunk, igazából végül csak két dallal van dolgunk a fél órásnál alig hosszabb kislemezen, és ez már nem is tűnik olyan jó üzletnek. Pedig az. A rövid felvezetés után a nihilista, gyűlöletes It Is Your Own Decision To Respect Life alaptémája - amely igen bátor módon egyetlen hangból álló zakatoló pengetés csupán -, és Sami Hynnien dallamokat immár nélkülöző, torokszaggató üvöltése teremti meg a kietlen légkört. Ezt a lepusztult környezetet mégis kellően intonált, lusta szólók követik, díszítik, és így együtt egy roppant kerek dal bontakozik ki, amelynek utolsó perceiben keserűen lebegő bontások emelnek annak a hegynek a magaslatára, ahonnan már láthatjuk a romba dőlt és füstölgő városokat. Elképesztően utálom már leírni, de mást nem nagyon tehetek, kimondom: az apokaliptikus hangulat szinte kézzel fogható.
Változatosság tekintetében viszont a The Blue And Purple Lesson In Love viszi el a pálmát, itt sacc/kb. 8 hangból kihozták az év egyik legütősebb dalát. Valami bizarr úton-módon a szintén finn Stabat Mater Above Him, illetve a Give Them Pain című dalával érzek rokonságot, igaz az SM, és legfőképpen az utóbb említett darabnál még hátborzongatóbb és kegyetlenebb zenét még nem hallottam. Bár a Puritan ennyire elvetemültnek nem nevezhető, azért megtalálható benne ugyanaz a permanens fájdalom, végeérhetetlen kín, csak épp olyan mértékig tompítva, hogy az elviselhetőség határán egyensúlyozzon a zene.
A három átvezető jellegű tétel közül igazából csak a Why Did You Say That Summer Was Dying? maradt meg a fülemben: ahogy a sokat mondó számcím is sugallja, az utolsó napjait töltő, lassan öntudatát vesztő beteg a kórteremből a nyári tájra való kitekintését festi le, legalábbis az én nézőpontomból.
Örülnék, ha idén megjelenne egy nagylemez is, bár amúgy sem szoktam zavartatni magam, hogy az év végi listámba EP-ket is belecsempésszek. A Black Law - ahogy szokás mondani ilyen összecsapott cikkek végén - meghallgatásra erősen ajánlott.
9/10
rtp
(a képen a Reverend Bizarre együttes látható, balszélen Sami Hynninen)
