Noha a brit Hangnail sosem volt egy kiemelkedően izgalmas formáció, az ezredforduló környékén leszállított két közepesen élvezetes, grunge-dzsal is flörtölő, kyuss-wannabe albumot, amik az akkoriban még egy londoni (!) sivataghippi-utánérzés zenekart is megtapsolni képes stoner rajongók körében hamar ismertté tették a nevét. A 2001-es Clouds in the Head után aztán parkolópályára került az együttes, Harry Armstrong énekes rövid Rise to Addiction-ös kitérője után jelenleg az End of Level Boss-ban éli ki csillapíthatatlan vonzalmát a ’90-es évek rockzenéje iránt.
Az EoLB tagadhatatlan pozitívuma Armstrong korábbi bandáihoz képest, hogy több és főleg jóval izgalmasabb forrásból merít. A Voivodot lehetetlen megkerülni, az Inside the Difference Engine-t az első riffjétől az utolsóig belengi a kanadai csapat szelleme. A mechanikusan mozgatott, dörgő, tonnás súlyú riffmonstrumok azonban esetükben nem egy idegen civilizáció, vagy egy kozmikus háború ijesztő díszleteit vetítik elénk. Az EoLB a sztratoszféra határait csak alkalmanként lépi át, és akkor is inkább csak az önfeledt jammelésnek köszönhetően, szinte akaratlanul. Időnként feltűnik a Meshuggah gyártógépsor jellegű precizítása és tördelt matematikája is, ám le kell szögezni, hogy a britek eszközeit még érezhetően manuálisan vezérlik, a számítógépek hideg embertelensége nem fertőzte meg őket. Ha valamiben, hát éppen ebben igazán erősek: képesek érzést, természetességet vinni a szaggatott, repetitív témák közé.
A bizarrul és bénán hangzó „Kyuss meets King Crimson” öndefinícióra, ha vonakodva is, de úgyszintén rábólinthatunk. Főleg a Corners c. dal ismeretében tehetjük ezt, amely kis túlzással egy bemetalosított THRAK lemezes Crimson szerzeményként is megállná a helyét. A KC persze a Voivod-ra is hatott, és összeségében a kanadaiak befolyása jóval erőteljesebb, de a Crimsont emlegetni minden bizonnyal menőbb és az alliteráció is szebben cseng nyilván. A stoner jelleg elsősorban a dalok felépítésében érhető tetten, nincsenek témahalmozások, inkább a pillanatok ihlette megoldások a jellemzők, a - szerencsére nem öncélúan túlburjánzó - jammelés. A vázat adó koszos, középtempós riffeléshez remekül illik a lemez minimalista hangzása, amelyre talán a rozsdás szó a legtalálóbb. Nem is a szó ódon, viseltes értelmében, inkább a felületek érdessége, szabálytalansága miatt. Szintén passzol a zenéhez Armstrong amúgy kissé monoton, érezhetően grunge-on edződött hangja. Érdekes, hogy az Alice in Chains hatása milyen gyakran felbukkan, de míg pl. a Mr. Dinosaur is Lost-ban Jerry Cantrell-re hasonlítanak a dallamai, addig a Words Have No Meaning egyértelműen Layne Staley emlékét idézi. Máshol üvölt, nem is rosszul, bár a világot sarkaiból kifordító őserő helyett inkább a sörére fél órája hiába váró vendég ösztönös panasza ez.
Az Inside the Difference Engine tipikusan az a lemez, amelynek értékelése nagyban függ attól, hogy a hallgató milyen elvárásokkal közeledik hozzá. Amennyiben túlzottan eredeti, vagy letaglózó anyagot vár könnyen csalódhat, ám ha csupán a ’90-es évek talán legjobb zenekarainak egy görcsmentes, élvezetes mixtúrájára vágyik, akkor mindenképpen beleválasztott és közel egy órára kellemesen süppedhet bele a nosztalgia előmelegített bársonyfotelébe.
7.5/10
aud
eolb.com
myspace.com/endoflevelboss
A lemez meghallgatható a last.fm-en is.
