Nyilván mindenki, aki egy kicsit is járatos a metal undergroundban, tudja, és a Subterrán is százszor leíródott már, hogy a black metal régesrég elköltözött hazulról. Nem írom le százegyedszerre, honnan és hova, csak érzékeltetni szeretném, hogy egyre kevésbé szabad meglepődni azon, honnan származnak néha a manapság megjelenő jobb kiadványok. Jelen cikkünk tárgya például egy tasmániai egyszemélyes zenekar aktuális lemeze.

Érdemes minden előítéletet félredobni; jómagam halvány mosollyal nyugtáztam a felismerést, miszerint Ausztrália mellett, a déli féltekén születnek meg a Striborg kiadványai közel tíz éve. Aztán persze jött a másik, nagyobb felismerés: ez a zene meg sem próbálja imitálni az északi fagyos hangulatot, még csak nem is agresszív. Álmos, fülledt, és egy kissé bizarr is. A black metalnak valahol azon a határmezsgyéjén áll, ahonnan a Velvet Cacoon, a Xasthur, Leviathan, itthonról pedig a Marblebog a legközelebbi helyőrség, a régebbi várromok közül a Burzummal mutat némi hasonlóságot. Egyszóval a nyomasztó, befelé forduló, önmarcangoló irányvonal.

Elöljáróban pár szót a szárazabb tényekről: meglehetősen amatőr, de hatásos, a lemez hangulatát jól előrevetítő ambient intro után néhány másodperc alatt kiismerhető az egész zenei paletta: monoton, időnként variáló dob, szinte kivehetetlenül torz és sercegő gitár, háttérből kiszűrődő, egyébként nagyon eltalált vokál. Minimalista felszín alatt rejlő tartalom, ami nem a fentebb említettek hatóerejével, de tagadhatatlanul jelen van.

Aki olvasta, idézze fel Golding maradandó klasszikusából azt a részt, amikor a szigetre vetődött európai gyerekeket kezdik egyre iszonyúbb látomások gyötörni: a szörnyeteget, ami éjszakánként a dzsungelban csörtet, ám reggelre visszaváltozik fáról lógó indává, a kisfiú beszélgetését a karóra tűzött disznókoponyával, azt a belülről feltörő valóságot, amibe ép ésszel szinte lehetetlen beletörődni: hogy legsötétebb félelmeink alakjai– mi vagyunk. Bár némileg más zenei keretek közt, de az Ulver örökbecsű Nattens Madrigalja működött így: görbe tükröt tart a hallgató elé, aki rémülten takarja el arcát a benne látott, vértől csöpögő szörnypofa elől, és csak később, a tudat kitisztultával döbben rá, hogy az a tükör volt a hiteles, az mutatta a valóságot, az összes többi hamis, álszent, hazug.

Itt azért ennyire nem komoly a helyzet, mégis hasonló: egyszerűen egy ember tudatalattijában járunk, talán máséban, talán a magunkéban, de mindenképp a sötétebb régiókban. Lassan tapogatózunk előre, néha egy-két rémalak jön szembe, néha csak hangokat hallunk, de a végső, nagy találkozáshoz nem jutunk el. Konkrétan a lemez túlontúl hosszú mivolta, és a metal tételek egyformasága miatt: ez a fajta zene nem bír el több, mint egy órát, egyszerűen hatását veszti. A szintis közjátékok egyébként rendben vannak, abszolút tisztán közvetítik az előbbiekben felvázolt hangulatot. Mélységes, xasthuri öngyűlölet és lázálomszerű atmoszféra lengi be az egészet, de mégsem annyira konkrétan, inkább rejtőzködve van jelen mindez, mint egy lappangó betegség, vagy kimondatlan tény. Az eszményi lidércnyomás díszletterve, esetleg valamelyik korai próbája, ahol még a szerepek is képlékenyek.

Jó volna itt végére is érni a zavaró tényezőknek, de mindenképpen felületesség volna szó nélkül hagyni például a (teljesen ugyanilyen, alkalmasint unalmasabb zenét rejtő) kiadványok sűrűségét. Legyek rosszhiszemű, nem bánom, de ez az alkotó egyértelműen mennyiségre utazik. Ez a réteg pedig alapvetően végletes, köztes rész szinte nincs is, vagy tökéleteshez közelítő muzikális nihil, vagy teljesen jellegtelen zümmögés. Szomorú, hogy öt-hat hallgatás után a Solitude esetében sem egyértelmű a helyzet, de akkor is, primitív zenét játszani nem feltétlen erény. Nem kell felhozni a kellemesen sok ellenpélda közül egyet sem, az unalomba fordulással együtt az öngyűlölet is semmivé foszlik, rosszabb esetben nevetségessé, megjátszottá válik. Az pedig már egy egészen más „nihil”.

A lemez szerencséje pont ez az öt-hat hallgatás. Ennyinek még tud hinni az ember, hogy talán többet soha az életben nem fogja hallgatni, az most mellékes. A Legyek Urát is elég egyszer elolvasni. Rövidebb számok, alig valamivel tudatosabb megszerketettség, és máris tisztább, kivehetőbb a kép abban a bizonyos görbe tükörben. Ha magamra erőltetem még néhányszor a Solitude-ot, most talán egy ironizáló fikázással zárom a cikket, így azonban nyugodtan tudom ajánlani. Gázolás a psziché nyúlós, fekete masszájában, émelygő undor önmagunktól, kóborlás az én-szörnye(cské)k között – néhány alkalommal. Hogy aztán rájövünk, mindez csak díszlet, korai próbája egy rossz álomnak? Legalább mosolyoghatunk egyet, és tovább fetrenghetünk, vakarózhatunk eredendő jóságunk tudatában.

7/10

yog

myspace.com/striborg