Vajon mit tud nekünk mondani egy helyileg kultikus, számunkra viszont ismeretlen Los Angeles-i klub színteréből kinőtt punk bandának a két huszonéves tagja? Nos, pontosan azt, amit bármelyik másik hasonló korú fiatal, akik kivételesen nem tennék jobban, ha visszatérnének tisztességes foglalkozásukhoz. Szóval azt mondják, illetve második Nouns c. nagylemezük azt mondja, hogy zenélni jó, és a zajon átszűrődve fülünkben cseng talán még az a klisé is, hogy mindig az egyszerű dolgok a legjobbak.

Nem sokszor fogtam a kezemben gitárt, emiatt/mert nem is álmodoztam arról, hogy egyszer majd rocksztár leszek, de Randy Randall és Dean Spunt csak megerősít abban, ami már eddig is eléggé bizonyosnak tűnt, hogy kevés szórakoztatóbb dolog van annál, mint 2 perces dalokat írni, aztán úgy előadni őket, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga. Akarom mondani, mintha szarnának az egészre. Közben azért tudjuk, hogy e mögött elképesztő méretű lelkesedés és szeretet van, amitől ugyan még nem kéne meghatódni, mert hát ilyenből több tucat rosszat vagy csak borzasztó unalmasat láttunk és hallottunk. Kizárólag előadói részről értékelhető unaloműzésről most mégsem beszélhetünk, és ennek az az - igencsak egyszerű - oka, hogy a No Age játékát élvezetes hallgatni.

Gyakran megemlítik velük kapcsolatban a lassan jolly jokerré váló experimentális jelzőt, amit a mai napig nem értek, ugyanis nálam ez valami bonyolult egyenletet juttat az eszembe, nem éppen könnyen befogadható megoldással. Ha már mindenáron ragaszkodni akarunk ehhez a címkéhez, akkor maradjunk annyiban, hogy ha valamivel kísérleteznek, akkor az az egyszerűség, vagyis hogyan lehet limitált számú hangszerrel (dob, gitár és hangminták) és a mindennek értelmet adó lendülettel szimpla, mégis változatos dalokat írni. A Nouns-nak egyébként is nagy erénye, hogy egyhangú és fülsértő zajkodás helyett meglepő fordulatokat produkál: a klasszikus dobpüfölős, gitárszaggatós, kellemesen agyzsibbasztó szerzemények (Cappo) mellett helyet kap néhány szinte ambientes (Keechie) és egy hipnotikus darab (Things I Did When I Was Dead) is. Ezek a végeknél foszló szálak mégis sokkal inkább egy irányba mutatnak, mint a tavalyi Weirdo Rippers-en tették. Persze foghatjuk arra, hogy az igazából egy válogatás volt, de a végeredményt figyelembe véve szerintem teljesen mindegy. Míg a WR-t képtelen vagyok igazán megkedvelni, a Nouns már első hallgatásra is vonzó volt. Úgyhogy zaj ide, torzítás oda, mégiscsak slágeres, ami bizonyos körökben kétségkívül szitokszónak számít, de hát a No Age - a liftaknából szóló dob és a hangtompított ének megtévesztő hatása ellenére - akkor is dallamos, van-eleje-és-vége popzenét játszik.

Egyrészt a dalok rövidsége, másrészt az egész „itt és most” jellege arra kárhoztatja ezt a lemezt, hogy csak önmaga keretein belül tud létezni. Egyszerűbben fogalmazva az utolsó szám lejárta után egyszercsak megszűnik a varázslat, és hirtelen olyan érzésem lesz, mint mikor tévézés közben megy el az áram: igen, se kép, se hang. Ez természetesen nem változtat a megelőző fél óra alulfogalmazott nagyszerűségén, tehát semmiképp sem beszélhetünk rossz teljesítményről. Különben is mi mást akarhatnánk azon kívül, hogy valami, akárcsak fél óra erejéig, de elszórakoztasson minket, és a többet egyre többször akarjuk? Mondjuk azt, hogy mindezt egy gombnyomásra megkaphassuk? Megkapjuk.

 

8.5/10

csoo