Ha létezik olyan zenekar, amit a kétmilliomodik black metal album meghallgatása után is nyugodt szívvel nevezhet az ember zordonnak, brutálisnak, és legfőképp barátságtalannak, akkor az az Ash Pool. Itt, a zajzenében utazó Prurientből ismert Dominick Fernow által vezetett trió bemutatkozó lemezén olyan közhellyé vált fogalmak kapnak új értelmezést, mint az élet és minden élő teremtény iránti feneketlen gyűlölet, az aberrált kegyetlenség, az értelmetlen rombolás dicsőítése.

Már maga a Prurient sem állt távol az ilyen fogalmaktól. 2005–ben például az általunk többször felemlegetett, messzemenően szélsőséges Akitsával közösen adott ki egy split cd-t. Ez a kanadai duó mindenképpen fontos hatása az Ash Pool hangzásának, csak ha mondjuk maradunk a többnyire lassú témákkal operáló Akitsára korábban használt „favágó” kifejezésnél, akkor az Ash Pool hozzájuk képest gépesített, láncfűrésszel felszerelt pszichopata tömeggyilkos favágók egyesülete. A pszichopata jelző semmiképp sem túlzás. A lemez címe tökéletesen fedi a bő fél óra történéseit: önmagából, sarkaiból kifordult világba zuhanunk, oda, ahol a Bret Easton Ellis által megrémálmodott Patrick Bateman szelleme kísért. Sikamlósnak, netán fülledtnek viszont még nattefrosti, vagy sade-i szinten sem lehetne nevezni ezt a kis univerzumot, kizárólagosan a világ iránti jéghideg gyűlölet sugárzik az aberrált képekből, az isteni teremtés gyalázása a lényeg, nem a torz szexuális (?) vágyak iránti szenvedély. Egyáltalán nem biztos, hogy szebbé vált a világ azáltal, hogy ez a könnyen járható csatorna megépült a pokolba, és az legalább ennyire kétséges, hogy van-e bármilyen építő hatása végigjárásának.


Az viszont egészen biztos, hogy működik. Még akkor is, ha eleinte a szokványos black metal eszközhasználat jelei dominálnak, úgy, mint hisztérikus vokálok, gyors dobolás, sikálós gitárdallamok. Valójában nagyon is változatos zene ez, teli jobbnál-jobb, fogós riffekkel, a ritmusalapok pedig a Discharge-féle D-beatektől a burzumos menetelésekig terjedő skálán húzódnak. Olykor magasztosabb, sőt, esetenként pogány ízű dallamok is felbukkannak, de ezek sem lógnak ki a fenti képből: leginkább olyanok, mint a vérrel borított testű pszichopata törzsi rítusokat idéző diadala a megcsonkított holttestek felett – halld: Crucifixion Fantasy, Penetrated Slave. Ezek egyben a legjobbak is a lemezen, de hallgatásról hallgatásra jobban szétválik a lemezanyag, és a kiapadhatatlan véráradatként hömpölygő dalok is egyre mélyebbre vájják a maguk medreit a hallgatók agyában. Ha pedig egy annyira primitív alapriffel bíró dal a huszadik hallgatás után is mechanikus erővel képes a nyakakat mozgatásra kényszeríteni, mint teszi azt a Rapists Thrusts, akkor azt már nem lehet a befogadó primitív ösztöneivel magyarázni, megint csak a Sátán természetfeletti hatalmának bizonyítékaként kell értelmeznünk a jelenséget.

Az Ash Poollal megteremtetett a black metal egy újabb szélsőértéke: ez a fajta tömény agresszió eddig nem fért össze ezzel a műfajjal, a túlzásba vitt keménykedés a hangulat rovására ment mindig. Nekik sikerült 32 percen át folyamatosan fenntartani az egyensúlyt. Sőt: 2006-ban kiadott demójukon (Genital Tomb) még csak egy dal (Lascivious Tyranny) erejéig, de az albumhoz hasonlóan tavaly kiadott kislemezen (Black Bondage in the North – Paragon Records) is ezen a színvonalon teljesítenek. Tény, hogy vannak ismerős riffek, tény, hogy el lehet menni emellett a lemez mellett is, ha nem figyel oda az ember. Önmaga teljességében nézve azonban ez egy tökéletes album, ami valami másról szól, mint amelyekről eddig szó volt. Nehéz elhinni, hogy még mostanság is vannak új alapművek a műfajban, többször csalódtunk mi is, de a World Turns on its Hinge-et magazinunk leállása miatt egy éven át hallgattuk, így a tévedés kizárt.

9.5/10

a’ ördög


tour de garde
hospital productions