„Réges-régen, egy messzi-messzi galaxisban…”
Szíves engedelmükkel az exkluzivitás ezennel kibassza a biztosítékot. Kicsi szórakozóhely, messze, kevés nézővel, feltörőben lévő, de még elég ismeretlen zenekarral – a Wolves in the Throne Room bécsi koncertjén jártunk az Escape klubban. Mindenesetre annyit már elöljáróban is elárulhatunk, hogy nem az exkluzivitás kedvéért utaztunk nettó 500 kilométert, és nem is csak azzal kellett jóllaknunk.
A hely amúgy rendkívül hangulatos és barátságos, a felszolgálólány például magyar szóváltásunkat meghallva rögtön rábökött az üveges Ottakringerre az itallapon, és nyomatékosította, hogy van nekünk renoménk a nagyvilágban: „ez a legolcsóbb”. Közben már szállingóztak a Summoning kapucnisok – ez arrafelé ugye patrióta jelkép – meg az Emperor hosszúujjúak, sőt, feltűnt még egy tracht-zakó is, karján többek között Ildjarn-, hátán Satanic Warmaster-felvarróval (mert a patriotizmusnak is vannak fokozatai). Volt tehát minden, csak épp a felvilágosult, független (érted: indie) neoblekker közönség hiányzott, ami a tengerentúlon dukál a zenekarhoz. Aztán egyszer csak felállt egy teljes asztaltársaság, és alászállt a pincébe, ahol a koncertet tartották, engem meg persze vitt a kíváncsiság utánuk. A helyi előzenekar egyik tagján látható Kaltenbach Open Air póló pedig rögtön vissza is kergetett az ivóba. Később még egyszer benéztem, de csak azt mentem ellenőrizni, hogy nem maradunk-e le valamiről. Hát nem. Valami német falu lakói ehelyett kapták az Omega Massifot, de hát Németország az Németország, Ausztria meg Ausztria.
Viszont amikor a Wolves in the Throne Room tagjai kicsit később feltűntek, és elkezdték körberakni a színpadot mécsesekkel, már nem ezen töprengtem, hanem azon, hogy talán mégis szar lesz ez. De nem. Kimondottan jól indult az új lemezről származó Vastness and Sorrow-val, és egyre csak jobb lett, a végére már közel eksztatikusnak is lehetett mondani a dolgot, de tényleg csak közel eksztatikusnak, mert ezzel a jelzővel azért óvatosabban kell bánni, mint azt talán elsőre gondolná az ember. Tényleg nem akarok én a kákán is csomót keresni, de van egy bizonyos határ – az van a sorompójára írva, hogy „katarzis” – amit sem lemezen, sem élőben nem lép át igazán egyértelműen ez a zenekar, pedig a zenéjébe elvileg kódolva van, hogy lassítás nélkül törjön át rajta. Ökoradikalizmus ide, saját önellátó farm oda, mintha volna valami konzumromantika a Wolves in the Throne Room zenéjében, ami finom, de tartós mázként ott feszül minden (amúgy kitűnően megírt) tíz-húsz perces számukon, és a koncerten a mécsesek formájában, meg a térdre boruló frontember alakjában is megjelent. Látszólag ők azok a Weaklinghez képest, ami a Cult of Luna az Isis-hoz viszonyítva, ha nem is olyan messziről akarok példát hozni, csak épp sokkal szimpatikusabbak, mert egyszerűen kikerülik a katarzist, nem valami annak látszó dologgal akarják helyettesíteni. Persze az is bemagyarázható, hogy szándékosság van a dologban, de akkor meg milyen térdreborulásról beszélünk? Mindenesetre furcsa kettősség ez: vagy a konzumromantika sül el jól (mert tud ám), vagy pont attól van sajátos izgalma és vonzereje a zenéjüknek, hogy direkt nem jut el addig, amíg el kéne neki (a Godot-ra várva is jó színdarab, ugyebár). A két verzió egymást kizárja, dönteni nehéz köztük, de valamelyik csak működik, mert a lemezeik is működnek, és ez a koncert is működött.
Ilyen marhaságokon persze csak én gondolkodtam közben, a publikum nagy része mással volt elfoglalva: a tracht-zakóhoz tartozó karok a leghátborzongatóbb Dimmu Borgir-hagyományokat idézve, begörbített ujjakkal emelkedtek a magasba legelöl, oldalt pedig valaki még elsőszámú olvasónkat és patrónusunkat is emlegetni kezdte, dacára annak, hogy deklaráltan nem sátános banda állt a színpadon. Körülbelül 60 percig tarthatott az egész, amiért külön jópont is jár a zenekarnak, mert sajnos kevesen járatosak ennyire az abbahagyás művészetében – és ezzel a végére is értünk a gyakorlatiasan megragadható és említésre méltó dolgoknak a koncerttel kapcsolatban, mert abba tényleg nem szeretnék belebonyolódni, hogy a dobolás tanítanivaló volt, a (kék fényeket lövellő) gitárok pengeélesen hasítottak, a basszus pedig úgy is röfögött, hogy nem volt bőgő a színpadon. Ennek ellenére azt sem szeretném állítani, hogy szavakkal leírhatatlan volt az élmény, ahogy azt sem tudnám mondani, hogy az üresség bámulta az ürességet egy órán át. Tomboló természeti viharokat, végeláthatatlan lakatlan tájakat, farkasokat, sátánt nem sikerült vizionálni, meg úgy egyáltalán semmit se, a pince falai mindvégig valóságos távolságban maradtak, viszont átlag feletti black metal témákat vertek vissza az elsőtől az utolsó pillanatig. És ennek a tanulsága nem az, hogy a Wolves in the Throne Roomból majd egyszer tökéletes zenekar lesz, ha még egyet előrelép, hanem az, hogy már most is nagyon jó, és több hatalmat neki, meg úgy egyáltalán az efféle felsőkategóriás fogyasztói black metalnak. A legeslegnagyobbak mellett úgyis törvényszerűen kevés a hely (ha van egyáltalán), közéjük és az értelmetlenül vergődő zenekarok közé viszont még férne és kell is pár ilyen banda.
szöveg: b(A), fotó: vld, ws
Kapcsolódó cikk: Wolves in the Throne Room - Diadem of 12 Stars kritika
Kapcsolódó link: Wolves in the Throne Room
