„Nem helyes álomvilágban élni a „régi szép időkkel” kapcsolatban, amiket sosem ismertem, és nem is érthetek. Nem foglalkoztat a „vissza a természetbe” gondolat sem, hiszen a természet, ahogyan egyszer létezett, már eltűnt, és ahhoz, hogy ezt figyelmen kívül lehessen hagyni, nem kis hitre és a józan ész mellőzésére lenne szükség. A zene viszont ugyanolyan lenyűgöző számomra, mint amilyen a világ lehetett egykor.”

Ezek az énekes, Robin Pecknold szavai, és már egy jó ideje gondolkodom azon, hogy egyetértek-e velük. Induljunk el visszafelé: a hit valóban nem az erősségem, úgyhogy ki kell egyeznem a józan ész elvesztésével, ha ellent akarok mondani. Nem mintha feltétlenül ez lenne a célom, de nehéz elfogadni ezt az igencsak pesszimista szemléletet, főleg, hogy a Fleet Foxes-ból pontosan ennek az ellenkezője sugárzik. Olyan, mint egy háromdimenzióssá varázsolt kép arról, amit képeslapokon lehet látni: felkelő nap, nagy sziklák, sűrű erdők a magasból, patakok, szarvasok, és az elmaradhatatlan kék ég. Pontosan, mint elvágyódásom gyakori helyszíne, ami úgy tűnik, annyira fiktív, hogy lehetne akár Amerikában is. Lényegtelen, úgy érzem, közelítünk egy közös pont felé: hiánypótlásról van itt szó, minden tekintetben.

Az együttes olyan úton kezdett el haladni, ami általában egy hosszú és sikeres pálya végét szokta jelenteni: a választott stílus, a hagyományos amerikai zenére nem jellemző hangszerek (mandolin, koto, hárfa) játékával lágyított, és a '60-as, '70-es évek popzenéjét megidéző kockásinges, de mégis modern déli rock máris klasszikusnak hat. Azonban nehezemre esik ennél tovább boncolgatni a zenét; nagyjából olyan érzésem van, mintha a 2006-os év egyik legfontosabb, számomra pedig legjelentősebb lemezét, a Grizzly Bear Yellow House című albumát kéne megfejteni. Mindkettő szövetszerű, és ha túlmisztifikálás, legyen kövér: nem is lehet eldönteni, hogy mitől származik, embertől, állattól, esetleg növénytől; bár a legvalószínűbb az, hogy mindháromtól egyszerre. És mint élő szervezet – és mint a nagyszerű munkák általában - önmagát magyarázza.

Ez máris tetten érhető az ügyesen felépített szerkezetnél is: az első számmal együtt felkel a nap (Sun It Rises), és innentől kezdve egészen a naplementéig (Oliver James) egymást váltogatják, egészítik ki a monumentális és a finoman hangszerelt darabok. A Ragged Wood friss levegőt áramoltat a tüdőbe, beindul a légzés, van mi kitartson az utolsó percig, persze anélkül, hogy fuldokolni kelljen. Az izgalmas, néhol – nincs jobb szó rá – táncoló gitártémák és lendületes dobjátékok jó hátteret biztosítanak a jó értelemben vett idegborzoló, visszhangos énekhang(ok)nak. Pecknold elmondta, hogy számára nincsen nagyobb boldogság, mint kórusban énekelni a többiekkel. Ez kicsit furcsának tűnhet, nekem legalábbis annak tűnne, ha nem próbáltam volna, pedig tényleg van abban valami felemelő, amikor két, ebben az esetben három vagy még több hang összetalálkozik. Szóval a dallamok ebből az örömből táplálkozva válnak lelkesítővé, és bár cinizmusnak nyoma sincs, mégsem besavanyodott zászlólengetés ez. Ha nem lenne elég egyértelmű, akkor álljon itt külön, hogy jól megírt, emlékezetes dalokról van szó, és ahol a teltet felváltja a szikárabb akusztikus hangzás, ott az ének ellensúlyoz. A lemeznek egyetlen hibája van, és az körülbelül a félidőtájt található két dalnál (He Doesn’t Know Why, Heard Them Stirring) mutatkozik meg. Igaz, csak a sokadik hallgatás után, és az is lehet, hogy én fáradok el, illetve leszek türelmetlen, de egy idő után túlságosan vontatottnak hatnak. Tehát ez sem tökéletes, de az mindenképpen jó jel, hogy a maximumból történik a lefaragás, és nem a nulláról az építkezés.

A Fleet Foxes felkel, lefekszik, közben pedig repül, lélegzik, egyszóval él és mozog. Ha komolyan vesszük az előadói szándékot, akkor ez nem lehet hitelesen előadott idealizmus. Tehát a „miről” nem is fontos, a természetről énekelni csak eszköz, és nem maga a cél. Azt fejtegetni, hogy ez utóbbi pontosan mi is, vagy hogy egyáltalán létezik-e, már az eddiginél is önkényesebb okoskodás lenne. Abban viszont egészen biztos vagyok, hogy az egész, úgy, ahogy van, reménnyel tölt el, és kimozdít a valóságból . A kérdés már csak az, hogy ez milyen irányban történik: előre vagy hátra, esetleg felfelé. Ha az utóbbit választom, akkor ez számomra nem más – csak azért is - mint a természetben meglelt békesség.

 

9.5/10

csoo