Nadja név alatt 2007-ben - ha jól számolom - hét (update: nyolc!) darab kiadvány jelent meg, ebből kettő ugyan újrafelvétel (igaz az eredeti Touched és a tavalyi között alig felismerhetőek a párhuzamok), plusz egy nem is olyan rövid EP. A Nadja atyja, a kanadai Aidan Baker ettől függetlenül készít szólólemezeket, könyvet ír, koncertezik, et cetera. Az anno különösen erőteljesen és frissen ható Truth Becomes Death lemezről írtunk is dicsérő sorokat, nálam a második legjobb lemez lett abban az évben. Azóta némileg csökkent a lelkesedés, ami egyrészt köszönhető a szinte követhetetlen lemezáradatnak, a minőség ingadozásának, és legfőképpen annak, hogy kezdtem erőteljesen érezni, hogy ugyanazt a lovat üli meg huszadszorra is Baker, csak éppen másik nyereggel. 2008-ban még csak a negyedik lemeznél tartunk, viszont még kettő megjelenése biztosnak tűnik, és e sorok születésekor május hónapot írunk.

Tehát én szorgalmasan gyűjtögettem, de komolyan: főzök, zuhanyzok, takarítok, ülök a budin, eközben mindig szól valami, mindhiába, kevés voltam ahhoz, hogy a szintén 2007-es Thaumogenesist kettő alkalomnál többször végighallgassam, pedig nem volt rossz. Nade 60 perc, és még mellette megannyi album, átlag negyed órás dalokkal? Nem, egyszerűen nem várható el, hogy mindről helytálló dolgok jussanak az eszembe. És van egy ember, aki ezeket nem csak hallgatja, hanem el is készíti. Most elképzelem, hogy is élhet ez a faszi. Talán valami részidős állásban püföli a billentyűzetet egy torontói irodában, miközben a katatón munkavégzés leple alatt pörgeti az agyát. Délután már tűkön ül, addig már magába döntött vagy 4-5 bögre kávét, elvágtat az elhagyatott gyártelepen lévő, próbateremnek átalakított lakásába, legurít néhány tabletta amfetaminszármazékot a torkán, közben már izzítja a cuccokat. Dob egy üzenetet Leah-nek (Leah Buckareff, basszusgitáros), aki 20 perc elteltével hihetetlen életerőtől duzzadva beront a terembe, és elkiáltja magát: - Mr. Baker! Csináljunk egy kurva lemezt, a hétszentségit! - És hajnalig révednek azokra az elbaszott gerjedésekre, a szétcseszett, ijesztően energikus harmóniákra, melyektől mintha belénkzuhanna az egész rohadt galaxis összes óriási csillaga, mi pedig álomszerű boldogságként éljük át mindezt.

Hogy a tárgynál maradjunk: belátom, voltak kísérletek arra is, hogy a Nadján belül némi előrelépés is szülessen, érzéseim szerint ennek a próbálkozásnak gyermeke a Guilted By The Sun EP, amely nem csak széttördelt, végtelenségig nyújtott riffekkel, hanem konkrét témákkal is szolgált, és itt jön képbe inkompetenciám. Fogalmam sincs, hogy miért, de nem tartom jól sikerült darabnak ezt a kislemezt. Vagyis talán mégis tudom: konkrétan itt sokalltam be, a zene megemésztéséig már nem jutottam el, a matéria méltatlankodva mászott ki végsőkig megterhelt gyomromból. Pihenőt tartottam, és bebizonyosodott, hogy a saját hibáimból is csak annyit tanulok, hogy legalább tudjam milyen büntetés vár rám, most is hasonlóképpen töltekezem Desire in Uneasiness-ből.

Az öt számból az első kettő az eddig megismert Nadja arcot mutatja, aki ezzel nincs tisztában, javaslom olvassa el a Truth Becomes Death cikket. Az Affective Fields viszont már egyáltalán nem nevezhető drone-nak: egy dobbal kísért ambient tételt hallhatunk, melyet nyugodtan beilleszthettek volna a Silent Hill 4 soundtrackjébe. Mindezeket követve a leggyorsabb eddig ismert Nadja zenék következnek, kis jóindulattal középtempós daloknak is titulálhatjuk őket. Ezek közül az Uneasy Desire a kevésbé maradandó, viszont a záró Deterritorialization közel 20 perce – amennyiben rendelkezünk kellő türelemmel -, egy mogorva, úgy két-háromszáz méter magas teremtmény megállíthatatlan közeledését vizualizálja elénk, amiben már nem a feloldódás extázisa nyűgöz le minket, hanem a felfoghatatlan látvány. Földbe gyökerezett lábak, lelket zsibbasztó totalitás. 

A Nadját nem felejtettük el, viszont teljesen hasztalan az összes megmozdulásukról hírt adni. Mindenesetre érdemes egy-egy bójába belekapaszkodni, és figyelni az eddig megtett utat. Szinte teljesen mindegy melyik kiadvánnyal próbálkozunk, „sajnos” azt kell, hogy mondjam, a maga módján mindegyik kivételes élményt nyújt adott időszakban. Főleg most, amikor a nap újra az életünkre tör, szinte vakon, kábultan haladunk előre és nyugtalan éjszakákon az indigókék horizontot kémlelve várakozunk, hogy aztán megadjuk magunkat az újabb nap fullasztó hullámainak.

8/10

rtp

Nadja