„A legfontosabb célunk olyan dalok írása volt, amelyek messze rugaszkodnak a ma még mindig tapasztalható elcsépelt, ezerszer hallott megoldásoktól. Mindhárman (miután a zenekar állandó tagsága háromra csökkent) úgy érezzük, most érezhető igazán az eltelt évek tapasztalata, a teljesen kikristályosodott stílus, melynek minden eleme pontosan átgondolt és nagy műgonddal került kialakításra. Ebbe beletartozik a hangzás is, mely szintén teljes mértékben tükrözi szilárd elképzeléseinket.”

A fenti nyilatkozatot tette közzé a Neochrome zenekar legutóbbi, beszédes című lemeze, a Downfall/Collapse kapcsán. Nehezemre is esik választékosan fogalmazni ennek hallatán, egy szó, mint száz, egyszerűen kíváncsivá tettek, hallanom kellett a produkciót, még a zenekar eddigi munkásságának ismeretében is.

A magyar metálzene az új évezredben lassan kilépett a rossz megszólalást produkáló lemezek sötét medréből, amelyben évek óta tocsogott, de úgy tűnik csak azért, hogy egy még mélyebb ingoványba süllyedjen alá. Ez pedig az elmúlt esztendőkben ijesztően elszaporodott, a direkt plagizálást szégyentelenül gyakorló, de szóban ezt teljes mértékben elutasító csapatok mocsarát jelenti. A tendencia egyik kiváló példája a jelen recenzió alanya, és itt muszáj kollégámat idéznem: „minden kedves olvasónkat igazán őszintén sajnálom, akiket az elkövetkezendő sorok kellemetlenül fognak érinteni, de” a Neochrome egyéniséggel nem rendelkező, idegesítően tudálékos megoldásokat használó, tucathangzással rendelkező, hatásvadász, mezei black metal zenekar. Sajnálom, hogy ezt kell mondjam, de akinek nem nyilvánvaló a '90-es évek második felében felkapaszkodott Dimmu Borgir, az Anthems-korszakos Emperor, illetve a már újabb keletű Khold hatásának nem csak jelzésértékű jelenléte a dalokban, az jobb, ha most befejezi az olvasást, és elfelejti, amit eddig mondtam.

A nyitásban nagyon gyorsan meg akarják győzni a hallgatót, hogy itt aztán nem mindennapi dolgok várhatók, és az „ultramodern” zajokból kitörő döngölés, meg az azt követő, Ihsahn kedvenc disszonáns akkordjaival keresztülszelt fénysebességű darálás valóban rendelkezik egyfajta meggyőző erővel, de úgy a harmadik hallgatás során végleg ellaposodik ez a „pontosan átgondolt és nagy műgonddal kialakított”, vérrel kiizzadt tekerés. A dal nagy része a Dimmu Borgir által tökélyre fejlesztett, gonoszkodó és végletekig unalmas tölteléktémákból lett összegyúrva, az ebből áradó apátiát pedig a hirtelen tempóváltásokkal igyekeznek kiküszöbölni – természetesen sikertelenül.

A False Redemption követi a fent említett receptet: itt már az Enthrone lemez tinglitangli billentyűfutamai is kapnak akkora szerepet, hogy lehetőleg még jobban lerontsa az összképet. A koronát a befejezés teszi fel a dalra: vegytiszta Anthems-szintetizátorhangok és akkordbontások szeretnének minket meggyőzni arról, hogy mentes a zenekar minden megoldástól, amelyet eddig a black metal műfajon belül hallani lehetett.

Ez a két dal mindent elmond a továbbiakban hallhatókról, talán csak az unalom hullámaiban tapasztalhatók kisebb-nagyobb kilengések, de ha már felhoztam példának a Kholdot, nem hagyhatom ki, hogy megemlítsem: a The Reckoning (After the last second of the last hour) kezdő riffjei, valamint az ének jellege összetéveszthetetlenül az említett zenekar szellemiségében fogant. A próbálkozás, hogy a jobbára értelmetlen darálás előtt valami groove-osat, szellemeset is bevessenek, mindenképpen értékelendő cselekedet, viszont a rossz irányból való megközelítés szintén csak ront a helyzeten.

Egyetlen számban találtam meg a szikráját annak, amiről szólni kéne a dolognak, azt a tüzet és tiszta, görcsmentes energiát, ami miatt egyáltalán még hallgatok ilyesmit, ez pedig a Downfall (Of our Almightiness), annak is pontosan a 42. másodperctől a 2 perc 28. másodpercig tartó része, amiről – kivételesen jó értelemben vett – összehasonlítás gyanánt a Spite Extreme Wing neve jut eszembe.

Általában nem kenyerem az arrogancia, de akik a saját maguk által megfogalmazott levélben ilyen szerénytelenül fényezik magukat, igazán rászolgáltak a válaszra. Hiába minden, a tökéletesnek mondott megszólalás, a precíz, képzett zenészek, az évekig tartó, kitartó munka, az eredmény pont ilyen fárasztó lett.

4/10

rtp

neochrome.hu