Az El Perro del Mar néven alkotó Sarah Assbring a poppiac biorészlegének terméke, aki az utolsó sor legalsó polcán a maga kis dobozában képviseli a ritkán keresett minőséget. Nem mintha a perifériáról való indulás, pontosabban az ottmaradás nem lenne részben szándékos vagy eleve elrendelt. Egyrészt a műfaji sajátosságok már önmagukban is szűk keretet szabnak az elterjedésének, másrészt a fogyasztók sem adták meg sosem - és nagy valószínűséggel soha nem is fogják megadni - annak a lehetőségét, hogy a minimál pop egy vékonyka szeletnél többet vágjon ki a popzene nagy tortájából. Az előadói részről tapasztalható távolságtartás viszont mindezt csak méginkább ellehetetleníti: saját bevallása szerint nem igazán szereti az élő fellépéseket, mert a stúdiófelvételekkel megteremtett illúziót tulajdonképpen képtelenség ilyen formában reprodukálni. Sokszor pedig rájön arra, hogy a szólókarrier helyett jobban illett volna hozzá a pop biznisz által még érintetlen templomi kórus, ahol nem kéne a külsőségekkel foglalkoznia, és még az illegális letöltés vagy a cd (mint hanghordozó) halálának kérdése sem venné el a kedvét a zenéléstől. Ettől függetlenül harmadik nagylemezének megjelenésével a svéd minimalizmus újból érezteti jelenlétét, és talán jelentőségét is.

A neve spanyolul azt jelenti, hogy „tengeri kutya”, ami egy spanyolországi nyaralás óta szolgál művésznévként: az egyik tengerparti sétája során találkozott egy kutyával, akinek a jelenléte valahogy meghozta a várva várt ihletet. Innentől kezdve beindult a dolog, és ugyan különböző kiadóknál, de 2005 óta három LP-je, egy EP-je és egy split kislemeze jelent meg, melyek közül az utóbbin honfitársával és csodálójával, Jens Lekmannal osztozott. Stílusa alapvetően nem változott, és az alig több mint félórás albumokon lényegében egyetlenegy felesleges hang sincs. Fontos megemlíteni, hogy bár a műfaj ellenére nem a dobgép-gitár alappal gazdálkodó előadóról van szó, (a zongorától kezdve a trombitán át az oboáig sok minden színesíti a képet), a hangszerek mégis szinte észrevétlenül biztosítanak hátteret Assbring szinte gyermeki, tiszta hangjának. A bájos jelző egyébként is, de az ő esetében kifejezetten kerülendő, még akkor is, ha az ilyesmit sokan így jellemeznék - tévesen. Megkreált aranyosságról ugyanis szó sincs, és a könnyű, már-már súlytalannak tűnő dallamok igenis komolynak értelmezendők, ráadásul a dalok témái, mint pl. a magány, a csalódottság vagy a vágyakozás pedig végképp nem részei a hatásvadász elbűvölőség eszköztárának.

Mindkét album még a depresszív csilingelés jegyében készült, ám a nemrég megjelent, From the Valley to the Stars címűt nem más, mint a boldogság hatja át. Furcsa módon a végeredmény még az eddiginél is visszafogottabbra sikerült. A korábban tapasztalható mindent beborító szomorúságot az optimizmus és a halványan vallásos áhítat váltja fel, ami nem meglepő annak ismeretében, hogy a menny volt az alapkoncepció. Ezt továbbgondolva sok kérdés és ötlet merült fel Assbringben, ezeket dolgozta fel egy-egy dal formájában. A könnyedén összekapcsolódó, zongora és orgona alapú számok egymást váltogatva létrehoznak egy olyan világot, melynek határai ugyan megegyeznek a szoba határaival, mégis bármelyik hallgató beléphet oda. Az említett illúzió megteremtése valóban jól működik, de semmi esetre sem megy az őszinteség rovására. Van jó néhány emlékezetes, dúdolható dallam, a szövegek pedig - a popzenei besorolást végleg alátámasztandóan - közérthetőek. A központi motívumként szolgáló öröm nyilvánvalóan nem túlcsorduló és tolakodó, és annak bevallása is a lehető legszerényebb módon történik (Happiness Won Me Over). Azt azért el kell ismerni, hogy az egy síkban mozgó, mindenféle cinizmust teljesen levedlő albumon még épp időben jön a klasszikus, 60-as évek csaj banda popját megidéző tempósabb Somebody’s Baby, mielőtt még az egyre erősödő monotónia győzedelmeskedne.

Érezhető hangulatváltás történt, az elkeseredettség rossz emlékké vált, és előtérbe került a pozitivitás, mellyel együtt járt bizonyos fokú eseménytelenség is. Nem egyszerű azonban eldönteni, hogy ez valóban így van-e, vagy csak a saját keserűségünk gátol meg minket abban, hogy teljes mértékben együttérezzünk. A cél mindenesetre egy időtálló, kortalan anyag összehozása volt, melynek eredményessége megkérdőjelezhető, de ha azt vesszük alapul, hogy a 40-50 évvel ezelőtti popzenének ma ugyanúgy van létjogosultsága, mint bármelyik más éppen aktuális trendnek, akkor talán a már megkülönböztető „svéd” jelzővel ellátott (minimál) popnak sem jár le soha a szavatossága.

 

7/10

csoo