A svéd In Solitude egy viszonylagosan gyenge bemutatkozó lemezt készített 2008-ban, bár lehet, hogy már abban is volt valami, hiszen a szintén retró-metalban utazó Portrait-hez hasonlóan ők is a Metal Blade-hez kerültek, és a 2011-es évre példaértékű módon össze is kapták magukat. Sikerült a nyilvánvaló brit heavy metal újhullám-idézést a black metal és a doom metal érzelmi töltetének le és átszűrésével új szintre vinniük. Utóbbi műfaj a zenében és az énekben is kap némi szerepet, de a lüktetés, és a lendület azért félreérthetetlenül heavy metalos. Így is jóval mélyebb, súlyosabb, és nyomasztóbb ez a lemez, mint az idei Portrait, a kárhozat légköre lengi be a szerzeményeket.
A banda egyik tagjára sem lehet panasz, mindenki képes valami egyedit, valami többletet hozzácsempészni a műfaj sablonjaihoz, de talán az énekes Pelle Åhman dallamvilága a leginkább különleges. Nem tudom pontosan, technikailag hogyan leírható, amit hallani, de mindegy is, viszont a végeredmény afféle saga-szerű, epikus elbeszélő ének, ahol a zenében is meglevő érzések és szenvedélyek mentén alakulnak ki ezek a hullámok. Több refrénnek, illetve verzének nevezhető rész is akad egy-egy dalban, de egyik sem túlzottan nyilvánvaló, nincs semmilyen szögletes illeszkedés a heavy metal énekdallam-felfogásához. A Mercyful Fate végülis valami hasonló, de Åhman nem próbál sem színes, sem változatos, sem extrém lenni. Elsőre nem is üt annyira, amit csinál, viszont pár hallgatással később már annál inkább.
A zene szintjén valami hasonlóról tudok beszámolni, elég sok a téma, de nincs erőltetett változatosság: a dalok többsége 5-7 perc körül mozog, a középtempó nagyon erősen dominál, a hangszerelés és a témaváltások révén megvalósuló dinamikára és persze magukra a témákra van rábízva minden. Emiatt több szinten is türelemre van szükség a lemezzel, el lehet merülni benne, lehet újabb rétegeket találni benne, de ha épp valami féktelen pörgésre várunk, akkor kerüljük el messziről, mert könnyen ráunhat az ember. Ugyanakkor, pont ez a kimérten kérlelhetetlen, megbékíthetetlen és kilátástalan sodrás az, amitől afféle kifordított golgota-úttá válik, ahogy az albumon végighaladunk, megváltás nélkül, a kereszt helyett egyenesen a Végzet hegyének gyomrába. Ahogy a dalcím mondja: Poisoned, Blessed and Burned – pillanatnyilag épp ez a kedvencem, de ráharaptam az eleinte kifejezetten idegesítőnek tűnő számokra is, és az elsőként megkedvelt To Her Darkness sem veszített vonzerejéből.
Mindenképpen szeretném megnézni a bandát élőben is, mielőtt még babérkoszorút fonok szavakból koponyáik köré, az ilyenfajta zöldség amúgy sem megy túl jól a prémekhez, bőrökhöz, szegecsekhez, meg a tulajdonosaikhoz. Alacsonyabb pontszámot mégsem tudok adni. Ne a hypeot hallgassátok tovább, hanem a lemezt!
1. The World. The Flesh. The Devil. 2. We Were Never Here 3. Serpents Are Rising 4. Poisoned, Blessed and Burned 5. Demons 6. To Her Darkness 7. Dance of the Adversary 8. On Burning Paths
